Történelmi közös tanácskozást tartottak a női és férfi szerzetesrendek vezetői

Tegnap ért véget a Rendfőnöknők Nemzetközi Uniójának (UISG) és a Rendfőnökök Uniójának (USG), vagyis a női és férfi szerzetesrendek általános elöljáróinak háromnapos közös tanácskozása a Róma melletti Sacrofanóban, a Fraterna Domus lelkigyakorlatos ház és konferencia központban. Valójában történelmi eseményről van szó, mert bár a két szervezet vezetői testülete folyamatosan tart közös megbeszéléseket, ilyen jellegű közös tanácskozásra, amelyen mindkét szervezet tagsága egyszerre vesz részt, eddig még soha nem került sor, amióta ezek a szervezetek létrejöttek (a férfi rendek főelöljáróinak uniója 1952-ben, a női rendek főelöljáróinak uniója 1956-ban). A tanácskozás témája: A szinódusi út mint újbóli meghívás arra, hogy a remény prófétái legyünk.

A tény, hogy a két szervezetnek egy ilyen jellegű közös tanácskozása létrejött, már önmagában a szinódus gyümölcsének az életre váltása. Átölelése ez annak a ténynek, hogy csak együtt tudunk továbbmenni, csak együtt vagyunk képesek az evangélium szellemében válaszolni korunk komplex kihívásaira, és egyben az Egyház egésze számára is modellálja ez az új kezdet, melynek folytatására elköteleztük magunkat, mit jelent közösen keresni a megoldásokat, egymást meghallgatva hozni meg döntéseinket.

A tanácskozás első felében azok a szerzetesek és szerzetesnők számoltak be tapasztalataikról, akik részt vettek a szinóduson. Többféle megközelítésből hallhattunk ennek a munkának a lényegéről, valamint arról is, hogy mit jelentett megtanulni, és gyakorolni azt a módszert, amire ez a szinódus hív. Mert ennek a folyamatnak a lényege nem más, mint elsajátítani, újra magunkévá tenni, hogy mit is jelent Egyháznak lenni Jézus elképzelése és az ősegyház gyakorlata szerint. Nem valami cél elérése van itt a középpontban, hanem az, hogy kik is vagyunk valójában mint Egyház, és ez mit jelent, mi ennek az ára és a következménye. Annak a megvalósítása került itt a fókuszba, amit a II. Vatikáni Zsinat fogalmazott meg az Egyházról: „Isten vándorló népe”. Együtt vándorolunk az úton – minden megkeresztelt együtt – és az út maga Krisztus, a feladat pedig az örömhír hirdetése és közösség építése a küldetés megvalósítása érdekében, amelynek lényege (függetlenül attól, hogy az egyes közösségek miként határozzák meg karizmájukat) felismertetni a világgal, hogy az emberiség egy családot alkot. A módszer pedig, ami elvezet ahhoz, hogy Isten elgondolása szerinti egyházzá váljunk, az a Lélekben folytatott párbeszéd, egymás meghallgatása abban a hitben, hogy a Lélek mindenkiben működik és mindenki által szól (és ez valójában szintén egy ősi keresztény gyakorlat, amely már Szent Benedek regulájában is jelen van). Ez nem vélemények kifejtése és ütköztetése, hanem az imából és reflexióból fakadó meglátások megosztása, meghallgatása és befogadása, amit viszont tanulni kell, mert nyitottságot, alázatot, türelmet feltételez, időigényes, és mindenkit megtérésre és átalakulásra hív. A szinódusi út mentalitásváltásra hív: megköveteli annak a fegyelemnek a kimunkálását magamban, hogy előítéletek és fenntartások nélkül hallgassam meg a másikat, hogy testvérként és barátként tekintsek rá, még akkor is, ha nagyon más a véleménye, vagy ha számomra egészen idegen megközelítésből jön. A szinódusi út elköteleződést kíván mindannyiunk részéről: azt kívánja, hogy megmaradjunk a tisztelet- és szeretetteljes párbeszédben a különbözőségek ellenére is, mert ahogy az egyik résztvevő fogalmazott, a „szeretetteljes szavak előbb-utóbb kirügyeznek”.

A szinóduson részt vevők közül valamennyien kihangsúlyozták, hogy nem a nehéz kérdésekben való döntés volt a feladat, hanem az, hogy miként lehet másként együtt gondolkodni ezekről a kérdésekről, mindenkinek a tapasztalatára odafigyelve. A beszélgetések a kérdések mentén pedig komoly felkészülést igényeltek, nem csupán az adott témáról való alapos ismeretek tekintetében, hanem a témára való imádságos reflektálás által. Mert a szinódusi út nem egyenlő a demokratikus gyakorlattal vagy parlamenti szavazással, amelyek mögött különféle lobbik munkálnak. Éppen ellenkezőleg; nem a világi hatalom mintájára működik, hanem a nyitott és imádságos meghallgatás, a különbözőségek megengedése, az egymás elfogadása által új dimenziókat nyit meg, teret enged Isten Lelkének, hogy az valami egészen újat hozzon létre.

Sajnos a média nem erre a lényegre figyel. Az egyik szerzetes testvér ezt így fogalmazta meg: „Amikor a katolikus folyóiratok és nemzetközi hírportálok beszámolóit olvastam a szinódusról, nem ismertem fel benne azt a szinódust, amiben én résztvevő voltam. A sok negatív kijelentés és kommentár, a többnyire töredékes és torzító híradás nagyon távol állt attól, amit én megéltem. Az újságok szerint az időnk nagy részét az ellentmondásos kérdések feletti viták töltötték ki, de a valóságban ez egyáltalán nem így volt. Én azt tapasztaltam, hogy a résztvevők nyitottak voltak és komolyan nyilvánítottak véleményt, és tiszteletteljesen hallgattak meg más véleményt valahányszor különbségek merültek fel.”

Kiemelésre került a döntéshozatalok közötti különbségtétel fontossága: van döntéshozatal, amiben mindenki részt vesz, de egészen más az, amikor hatalommal felruházott vezetők úgy jutnak el fontos döntésekre, hogy odafigyelnek az érintettek közötti imádságból fakadó párbeszédre és ennek a folyamatnak a tiszteletben tartásával hozzák meg a döntést a hagyomány fényében. A hatalom gyakorlásának az átalakulásáról van tulajdonképpen szó, a világi hatalomgyakorlással ellentétben a hatalom gyakorlásának krisztusi mintáját kell életre váltanunk; ez igen fontos feladat és kihívás a szolgálatunkban elöljáróként. A tanácskozás következő részeiben ennek különféle vetületeit jártuk körbe és azt kerestük, hogy mire hív ez most minket.

Ezt a hívást és kihívást erősítette meg számunkra Ferenc pápa, aki november 23-án, csütörtök délelőtt fogadta kihallgatáson a főelöljárókat. Kérdéseink mentén kötetlen beszélgetés alakult ki, de újra és újra hangsúlyozta számunkra a szinódusi út elsajátításának a fontosságát, mert, mint mondta, mindig ott van a kísértés, hogy megragadjuk a hatalmat, ahelyett hogy együtt haladjunk az emberekkel; ez a spirituális világiasság kísértése, amikor világi szempontok és elrendezések szerint kezdjük alakítani dolgainkat, márpedig a legrosszabb dolog, ami történhet az Egyházzal, az az elvilágiasodás. A fogadás végén a Szentatya személyesen köszönt el minden résztvevőtől, több mint 250 embertől.

A tanácskozás záró részében azt kerestük, hogy konkrétan milyen feladatokat jelent ez számunkra, elöljárók számára. A párbeszéd kultúrájának tanulása és kialakítása elsőként saját közösségeinkben és helyi egyházainkban lehet az a kovász, ami társadalmainkban is elhintheti a magvát a párbeszédnek. Világunk egyre komplexebbé és bizonytalanná válik; a komplex kérdések mentén pedig a félelem polarizálással egyszerűsíti le dolgokat és ezáltal nő a megosztottság, a konfliktus, a békétlenség – minden szinten. Csak úgy lehetünk a remény hordozói és prófétái feszültségektől feszülő világunkban, ha megtanulunk egymással együtt járni kölcsönös szeretetben és tiszteletben, nem visszariadva a komplex kérdésektől, amelyekre csak közösen találhatunk válaszokat, és ha másokat is erre hívunk.

Szinte természetes következménye lett ennek a tanácskozásnak az elhatározás, hogy a jövőben is folytatódnak a két szervezetnek az együttes találkozásai, hogy folyamatosan keresni tudjuk az együttműködés további lehetőségeit küldetésünk teljesítésében.

Forrás: Kővári Magdolna/Szociális testvérek Társasága

Fotó: Kővári Magdolna; UISG

Magyar Kurír