Tudatalatti, természetfölötti – Közelítés egy Tóth Krisztina-haikuhoz

„A napfényt próbálom
újrafesteni éjszakákon át.”
(Kustos Júlia: A dicső Odüsszeusz kalandjai)

„a sötét napok világos éjszakák, nem?”
(Hajós Eszter: egymásárnyék)

Vannak titkosan jelentős költőink. Akiknek neve talán csak kapcsolati és kánoni véletleneknek betudhatóan nem forog sűrűbben olvasói, kritikusi közszájon. Például Suhai Pál és Sumonyi Zoltán is ilyen láthatatlan mesterek, a poétika doyenjei. Ráadásul mindketten válogatott versekkel jelentkeztek az idén: a Napvégi napban (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025) változatos formavilágban ad számot szerelemről és más angyalokról; a Zarándokút (AB ART, 2025) a zsidó–keresztény műveltségi és hitéleti eszmekör historikus világosságához keres – és talál – személyes versnyelvet.

*

Két közismertebben fontos költő is új verseskötettel lépett színre az ünnepi könyvhét vonzásában, s már küllemében finoman gyönyörű mindkét kiadvány. Az Egynyári lények (Gondolat, 2025) lapjain Imre Flóra a poeta doctusi magatartást egyezteti össze a veretes rezignációval; az antik és középkori műfajok, versformák iránti érzékenység ezúttal is egy illúziótlan melankólia mintázatait rajzolja ki. A maradás szégyenében (Magvető, 2025) Takács Zsuzsa nagy összegző kötetéhez, A Vak Reményhez (2018) fűz – formanyelvi szempontból is – új és érdemi belátásokat, az emlékezet pulzáló terében egyéni és közös ügyek időreítéltetettségét jövendölve.

*

A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg nemrég Leveles Ibolya első és Bánfai Zsolt harmadik verseskönyve; ízlésemhez igen közel álló mű mindkettő. A Szótlan kantáta oldalain természettudomány és zeneesztétika találkozik egy nyelvjátékos metafizika asztalán; a Fényaláfutás a vallomásos emléklíra kísértését tárgyias-hermetikus gondolati poétikával kerüli el, hogy egyetemes alanyiságra tehessen szert.

*

Tóth Krisztina Szeleknek fordít című új könyve (Magvető, 2025) szintúgy egy elemi rangú alkotó friss megmutatkozása. A költőre jellemző, történetmondó természetű, fanyar zenéjű, rendre hökkenetes képi analógiákkal élő művek helyett egy háromsorost emelek ki, hogy általa ajánlhassam ezt a poétikai kultúrát az olvasó figyelmébe. Így szól a címadó vers (a Hold tűje című haikuciklusból):

Éjjeli nyárfa.
Álmaim jeltolmácsa,
szeleknek fordít.

A szél motívuma (mely egyszerre természeti, lelki és lelkiségi toposz) gyakran föltűnik kortárs címadásokban. Csak néhány emlékezetes példa: Vörös Viktória: Arcod kirajzolja a szelet (Hét Krajcár, 2020), Farkas Gábor: A tenger végén a szél visszafordul (Orpheusz, 2024), „...időmértéket hord a szél...” (Az MMA Irodalmi Tagozatának antológiája, Magyar Napló, 2024). Tóth Krisztina nemcsak fölirattá emeli haikuja utolsó sorát, de a verset magát is elismétli a hátsó borítón. Ez a háromszoros nyomaték a „szeleknek fordít” szószerkezet többértelműségét is hangsúlyozza. Hiszen nemcsak tolmácsolásra gondolhatunk, hanem a ’szembefordít’ vagy ’szembesít a szelekkel’ jelentésre is. Ráadásul a fordítói szemantika is kétirányú: a szöveg egészéből sem derül ki egyértelműen, hogy az álmok beszédét közvetíti-e a szelek számára, vagy a légáramlati közlést ülteti át álomnyelvre a nyárfa. A három sort két-két szó alkotja, az első és a második váratlanul, puhán rímel, s palatális (magas) és veláris (mély) hangrend tekintetében is egyensúlyos a kompozíció: finom formális esztétika invitál – mint a költő művészetében annyiszor – az éjszaka álomfejtő övezetébe. Beszédes sajátosság, hogy a rímet a harmadik sorban hagyja el a mű: ott, ahol a fordítás motívuma föltűnik – mintha a közvetítés cselekményeinek mindenkori részlegességére utalna ezzel. Az első versmondat egészében, a második pedig első felében nominális (névszói) stílussal, azaz statikus-kihagyásos rejtelemmel-rejtekezéssel növeli jóleső bizonytalanságunkat. Ember és természet, alany és másság sokértelmű, többrétegű viszonylatait, a tudatalatti és a természetfölötti tartományok közti kapcsolódások misztikáját szellős eleganciával fejezi ki a költemény.

*

Szorgalmi feladat az olvasónak: tessék egybevetni az Ingek című nyolcsorost a hasonló formanyelven megszólaló, (jóval) régebbi Sétával: a hiányalakzatok poétikájáról – még mindig és már megint – alkalmasint Tóth Krisztina költészete tud a legtöbbet.

*

Pascaltól Wittgensteinig számos maradandó példát ismerünk a gondolati kisszerkezetek hatalmára. A kortárs magyar irodalom kortárs olvasója is meg-megnyilvánítja rokonszenvét az ilyes nyelvi alakulatok iránt – Fodor Ákos haikuitól Simon Márton több kiadást megért Polaroidok kötetéig említhetők a népszerű művek. Magam gimnazistaként, a kilencvenes évek elején találkoztam először Ancsel Éva „bekezdéseivel”, ezekkel a számozott, aforisztikus-meditatív följegyzésekkel. Most, amikor újraolvasom őket (Ancsel Éva összes bekezdése, Kossuth, 1999), újra magukkal ragadnak. Ha pedig hozzáveszem a Magvető Kiadó Tények és tanúk című, kitűnő kötetsorozatának 2024-es darabját (Bekezdések életemről. Beszélgetések Ancsel Évával, szerk. Gimes Katalin), filozófiai antropológiát, humanista hermeneutikát, egy marxizmus és metafizika közt kiteljesedő tanári életművet találok. A fenti elemzésvázlathoz utólagos iránymutatásként egy Ancsel-ráismerést toldok végül: „Még a megértésben sem árt mértéket tartani” (CLXXXII. bekezdés).

*

Az első mottóban Kustos Júlia versének (in: Hullámtörő, Jelenkor, 2022) fölütését idéztem. A szöveg zárlata így szól: „A napfényt próbálom / elfelejteni éjszakákon át.” Mindahány fentebb nevezett szerző életműve arra biztat, hogy fordítsuk meg a sorrendet. Jussunk el a feledéstől a teremtésig, az éjszaka homályától a reggelek ragyogásáig. A verstől a költészetig.

Fotó: Merényi Zita; Magvető Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.