Tudjuk-e, kik vagyunk? – Lényünk dimenziói és baráti kapcsolataink

Nemrég súlyos betegség ért utol, és betegágyamban papírra vetettem néhány emlékemet, hálából az életemért, amelynek, azt hittem, a végéhez érkeztem. Rá kellett jönnöm, hogy az életemet javarészt barátságok alakították. Bede Jarrett atya, aki több, mint száz éve újraalapította a domonkos közösséget Oxforban, azt mondta, hogy „számomra a barátság a legszebb dolog a világon”.

De a barátság nem is annyira egyszerű. Minden egyes komoly barátság életre kelti lényem és identitásom egy olyan dimenzióját, amely korábban nem létezett. Olyan ember leszek, aki nem igazán voltam korábban. Dosztojevszkijről írt csodálatos könyvében Rowan Williams azt mondja, hogy minden egyes mély beszélgetés felszínre hozza lényünk egy új dimenzióját, amely addig csak a lehetőség szintjén létezett. Bahtyint idézi: „A párbeszéd nem arra szolgál, hogy kinyilvánítsa a személy már rögzült jellemét; nem, a párbeszéd során a személy nem pusztán csak megnyilvánul kifelé, de először lesz az, aki – és nemcsak mások, de önmaga számára is.”

A mély barátság mindig arra hív, hogy új emberré váljak.

Nem vagyunk teljesen ugyanazok különböző barátaink felé. Még feszültségek, ellentmondások is lehetnek abban, ahogyan egyes barátainkhoz viszonyulunk. Én szerető és meghitt családi légkörben, konzervatív és hagyományos közegben nevelkedtem. Amikor domonkos lettem, olyan emberek testvére és barátja lettem, mint Herbert McCabe, aki nagyon szeretett kocsmába járni, és forradalmi ír dalokat énekelt, amelyek megrémisztették volna a családtagjaimat és korábbi barátaimat. Ki voltam hát én akkor? Sok ember egyesült bennem?

Amerikába bevándorló kínaiakról írt regényében Madeleine Thien a következő szavakat adja az egyik szereplő szájába: „Ne is próbálj egyvalaki lenni, egyetlen egységes ember. Ha oly sokan szeretnek téged, hogyan lehetnél becsületesen csupán egyvalaki?” Ha tehát sokféle barátságot kötünk, soha nem lesz szűkre szabott identitásunk.

A hatvanas évek végén Franciaországban tanultam, és akkor az volt a jelszó, hogy az embernek „koherensnek” kell lennie. De nem.

Töredékes emberek vagyunk, akik még a fejlődés útján járunk. A koherencia még előttünk van, Isten országában születik majd meg.

Ha már most kőbe vésett, zárt identitásunk van, soha nem leszünk nyitottak új barátságok kalandjára, amelyek lényünk új dimenzióit tudnák feltárni. Azt hiszem, én már nem aggódom amiatt, hogy nem tudom egészen pontosan, ki vagyok.

Az Ószövetség és Arisztotelész egyöntetűen azt vallja, hogy csak jó embereknek lehetünk a barátai. Jó ember nem lehet barátja rosszaknak. A barátság az erényeseknek való. Jézus megbotránkoztatta a világot azzal, hogy képtelen barátságokat kötött. Prostituáltakkal és vámszedőkkel evett és ivott együtt. Azt hiszem, jól érezte magát velük. Jézus baráti kapcsolatai átnyúltak a határok fölött: olyan barátságokat kötött, amelyek illetlennek számítottak. Az utolsó vacsorán pontosan azokat nevezte barátainak, akikről tudta, hogy nagyrészt elárulják, megtagadják és elhagyják majd. Végül pedig botrányos, lehetetlen barátságai miatt ölték meg. A mi hivatásunk is az, hogy a világ szemében képtelennek számító barátságokat kössünk.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír