Túlvilági múzsák – Néhány szó Báthori Csaba szabadverseiről

Ritka vendég Báthori Csaba költészetében a szabadvers. Ezért is szembetűnő A hosszú táv című kötet (Napkút Kiadó, 2020) rejtett-rejtelmes miniciklust alkotó négy szövege, s körülöttük elszórva néhány további. E kísérletezően míves formakultúra, úgy fest, csak a legszükségesebb esetekben enged a szellősebb alaktan vonzásának. Persze ezek a szellők is: márványból kifaragva mind. Mert a szabadvers csak úgy szabad, mint a bölcs madarak: precízen észrevétlen izomzat sorolja a létbe, és gravitációhoz igazodó repülési terv köti.

Báthori a prózájában, sőt esszéiben is költőien lakozik; kötött alaktantól tartózkodó költeményei pedig egyenesen a rímen és ritmuson túl megteremthető poézis változatait fürkészik. A mindig egyéni szóválasztás, a szövegtempó és a mondatarányok, a soráthajlások finom eleganciája, az aforisztikus erély, a keretező komponáltság: mind-mind a színtelen beszéd elhárításában működnek közre. (A szakaszolatlan, egytömbű szabadversek különös nyomatékkal képesek a részletekből kiolvasott teljesség megsejdítésére, egy melankólián átszűrt mágikus józanság jegyében.)

Csak néhány példát hozok e lírán túli líraiságra.

Az Éjszakai felvétel – a költő művészetében sokadjára – a világsötétség napi misztériumára ocsúdik, világos eszmélettel: „Este múltán minden / az élet után van. Sürgősség éjszaka minden. […] Száműzetés a sötétség. Elég seb, / hogy senki se lát.”

Figyelemre méltó, ahogy a száműzetés motívuma a szomszédos versben (Elfordulás) új életre kél, immár a mértéktartás – mértéktudásból fakadó – kívánalmát fogalmazva meg, tapintatos tónusban, de biblikus súllyal: „Hidd el, / minden mohóság száműzetés. / Elenyészik, ha nem ujjaddal olvasod az / Írást.”

A hamu a test című vers arra int, hogy identitások változékony sorozata vagyunk – miközben a földi ember talán csak földi tanulságok körére szorítkozhat (de szorítkozhat!): „Azzal, amit / tudok, nem lehetek már az az ember, / akinek születtem. Új nevet érdemelnék / a több nevet őrző regiszterekben. Még / megismersz? Bölcsőtől a koporsóig / nem segítenek a túlvilági múzsák.”

A név ráolvasó jellegét más irányból közelíti a Varázslat című szöveg; ebben egy másvilágokra szóló önazonosság vallja meg ártatlan bűneit: „Amíg látlak, legalább nevem / változatlan, Báthori Csaba. Milyen / csoda, hogy odafenn majd vagy / odalenn is ezzel érkezem haza.”

Az Ábrák, életvonalak az e világra szóló érzetek dicsérete, annak tudatában, hogy vízszintes csodák kibérlése az élet: „Egész életednél / gyöngédebb, ha túlélsz. Ez az, amikor / látsz valamit magad helyett. Boldogság / nem élni az örökléttel.”

Hasonló odaadás mérlegeli a magányok közti üzenetváltás esélyeit a Csodák soraiban – a találkozások és érintkezések unhatatlan ünnepéről szólván: „Csoda, hogy elég / egyetlen ember megváltoztatni életedet.” (Melyikőnknek ne jutna eszébe e ponton a megelégedés metafizikájának egy korábbi lenyomata, a társakat méltányló verstudat klasszikus esete, Pilinszky János Elég című műve?)

S a maximákra való hajlam torkollik megrendítően szokatlan grammatikába a Hosszútávfutás zárlatában, mely a kognitív és kommunikációs illetékességet meghaladónak mutatja a múlhatatlan mulandóság létélményét: „Nincs kérdés. Nincs válasz. De volt anyám van.”

„…nem segítenek a túlvilági múzsák”, olvastuk. De valóban nem? Meglehet, életünk művészetéhez múzsa – az esztétika mindenkori másvilágából – minden vers, minden szonáta, minden Rembrandt-tusvázlat.

Hogy ihletettebben hibázhassuk el, aminek égi tükörképe ronthatatlan.

Fotó: Wikipédia; Napkút Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.