Türelem és állhatatosság / Terem-e bármit a türelem? – Elmélkedéssorozat a teremtés hetében (7.)

„Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk,
akkor állhatatossággal várjuk.” (Róm 8,25)

Bárki, aki ma híreket olvas, egészen biztosan találkozott – vagy előbb-utóbb találkozni fog – olyan cikkel, írással, tanulmánnyal, elemzéssel, amely arról szól, hogy az emberi civilizáció hamarosan elpusztul, a ma ismert formája eltűnik, világunk menthetetlenül rohan önmaga elpusztítása felé. Változatosak a becslések, hogy néhány éven vagy esetleg évtizeden belül következik-e be mindez, de a borús jóslat nagyon hasonló: hamarosan nem marad itt utánunk semmi – legfeljebb az a sok szemét és szennyezés, amit kibocsátottunk. Vagyis mindaz, amit ma élhetőnek tartunk, amit szeretünk, eltűnik, elmúlik a feltételezett életidőnkön belül. Az, ami számunkra oly kedves kincs lehet, elvész körülöttünk.

Vajon, amikor ezeket olvassuk, mire gondolunk? Kinek mi jut eszébe ilyenkor? Félelem? Rettegés? Bűntudat? Hibáztatás? Sajnálat? Közöny – megcsömörödve az ezer felől leső rémhírektől? Esetleg az ösztönös élni akarás, a jótét vágya lep meg? Jó lenne tenni valamit? Vagy fellángol az idealisztikus vágy, hogy a világot valahogyan meg kellene menteni? Modern kori filmdrámák sokasága épít a gyermeki vágyra, hogy jön majd egy hős, aki megmenti a pusztulófélben lévő világot. De vajon tényleg meg kell menteni a világot? Nekünk kell megmenteni? Tényleg ez a feladatunk?

A környezeti kérdésekkel behatóan foglalkozó emberek és csoportok megközelítése, állásfoglalása és cselekvési terve között is rendszerint jelentős eltérések mutatkozhatnak,

abban azonban általában mindenki egyetért, hogy el vagyunk késve. Hogy sietni kell(ene) a változtatásokkal, hogy szorít az idő mindenféle reformtörekvések megvalósításával kapcsolatban.

Bizony sietni kell, ha az egész világot meg akarjuk változtatni. De ennél sokkal kisebb léptékben is érezzük a sürgetést: ki ne ismerné az afelett érzett frusztrációt, amikor például valaki nem gyűjti szelektíven a hulladékot vagy nejlonszatyrok sokaságát használva intézi bevásárlását, és a felcsattanó hangot, hogy „Hogyan lehetséges, hogy még mindig nem tudja?”, „Hogy lehetséges, hogy még mindig nem jól csinálja?” Könnyen válunk türelmetlenné, különösen akkor, amikor a tét hatalmas és a tornyosuló tennivalók sora megvalósíthatatlannak látszik.

Terem-e bármit a türelem? Bár a közmondás szerint rózsát, Luther Márton híressé vált mondása szerint, ha tudná, hogy holnap elpusztul a világ, akkor is ültetne egy almafát. Aki fát ültet, az nagyon türelmes és állhatatos. Aki fát ültet, az nagyon sokat kell várjon, hogy lássa cselekedetének következményét, láthassa a növekedést vagy a termést. De az is lehetséges, hogy aki fát ültet, nem látja majd munkája eredményét. Csak hisz. Csak engedi, hogy a dolgok a teremtett rendben – akár nélküle, akár az egész teremtett rend nélkül – menjenek a maguk útján. Csak elfogadja, hogy a világ a maga valóságában és teljességében létezik, melyben ő egy apró, ámde nem jelentéktelen tényező.

Elfogadja, hogy neki, embernek van saját feladata, amelyet beteljesít, és bizakodik, hogy Isten ígérete olyan valóság, amelyet Isten teljesít be.

De mi van akkor, ha az ember nem ültet? Mi van akkor, ha az ember nem türelmes vagy állhatatos? Mi van akkor, ha az ember nem találja rendelt helyét a világban? Mi van akkor, ha csak az idejét vesztegeti és pazarolja? Hol van a határ türelem és várakozás vagy az idő vesztegetése között?

A hit esemény. A hit dolgok, folyamatok, cselekvések valóságának alapja.

A hit teremt. A hit ültet.

A hit jelen. A hit adja, hogy a türelem nem üres várakozás, és az állhatatosság nem naiv álmodozás. A hitben az ember kitartóan, emberi mivoltához kapcsolódó szenvedéseken keresztül is munkálkodik azon a feladaton, amelyet Teremtőjétől kapott, abba a reménybe kapaszkodva, amelyet a hit által kapott ajándékba.

A világ meg van váltva. A világ meg van mentve.

Tudjuk-e ezt hinni? Tudunk-e ehhez kapcsolódni? Tudunk-e eszerint élni? Tudunk-e türelemmel remélni? (Koltai Zsuzsa)

Imádság

Urunk, Istenünk, szólíts meg bennünket, jöjj hozzánk, szánj meg minket, adj nekünk hitet. Ébreszd bennünk a vágyat, hogy a szenny és a zaj közepette is Rád figyeljünk, és tudjuk éltető Igéd meghallani. Szeretetedből teremtettél mindannyiunkat, gondoskodsz rólunk napról napra, áldásod és Lelked velünk van. Kísérj bennünket az úton szenvedés és fájdalom, pusztulás és elmúlás árnyékában is, hogy képesek legyünk hinni Benned és türelemmel remélni ígéreted beteljesedését. Ámen.

Fotó: Merényi Zita

Forrás: teremtesunnepe.hu

Magyar Kurír