Tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel – Beszélgetés Földváryné Kiss Réka történésszel

Alig ért véget a II. világháború, a Rákosi Mátyás vezette kommunisták – a megszálló szovjet hadsereg által támogatva – azonnal elindították az egyházak elleni harcot. Bár az 1956-os forradalom és szabadságharc egy rövid időre megállította az egyházüldözést, a hatalom Kádár Jánossal az élen ott folytatta, ahol elődei abbahagyták. 

– Több részes cikksorozatot indít a NEB az egyházüldözésről az Új Ember és a Magyar Kurír felületén. Miért tartják fontosnak ezt?

– Fő célkitűzésünk, hogy minél szélesebb körnek adjuk át mindazt a tudást, amit a szakemberek az elmúlt évtizedekben felhalmoztak ebben a témában. Ehhez kerestünk csatornákat, fórumokat. Elkészült egy vándorkiállításunk, amely különösen a kádári diktatúra első évtizedének egyházüldözését mutatja be, és rendhagyó történelemórákat, előadásokat is tartottunk. Emellett létrehoztunk egy oktatói csomagot a tanárok számára, interaktív szerepjátékot készítettünk, vetélkedőt is szerveztünk. Szeretnénk megmutatni, hogy ebben az időszakban sok fiatal azért nem került be az egyetemekre, mert vallásos volt, mint ahogy azt is, hogy milyen volt, amikor valakit lehallgattak, vagy amikor egy kiránduló hittancsoportot megfigyeltek. A cikksorozathoz illeszkedik majd egy-egy podcast is, ezek személyes történeteken keresztül közelítik meg a feldolgozott témát.

– Mennyire ismert ennek a korszaknak az egyházpolitikája?

– Nagyon kevéssé, pedig a hatvanas években a legnagyobb persorozatokat az egyházak ellen indították. Ennek ismerete egyébként sokáig nemcsak a tankönyvekből hiányzott, a szakmai diskurzusnak sem volt része. A közéletben is inkább egy másik terület, az ügynökkérdés állt a fókuszban. Projektünk címe „Küzdelem a lelkekért”, mely kifejezés Kádár Jánostól származik. Arra szeretnénk rámutatni, hogy milyen hátrány érte a kisközösségek tagjait, az egyháziak mellett a világi híveket is, azokat az embereket, akik felvállalták a hitüket.

– „Ez egy hatalmas szervezet. Mi elsősorban ez ellen harcolunk” – mondta egy alkalommal Rákosi Mátyás a Katolikus Egyházról. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának egyik 1958-as határozatában megállapították: „A vallás reakciós világnézet, mert a haladás ellenségeinek egyik eszmei fegyvere. (…) A klerikális reakció elleni harc lényegében azonos a szocialista államnak minden politikai ellenségével folytatott harccal.” A párt az egyházakra tehát továbbra is úgy tekintett, mint a legjobban szervezett, legnagyobb létszámú ellenségre. Mi állt ennek a hátterében?

– Két szinten érdemes ezt megközelíteni. Az egyházaknak 1945 előtt kiterjedt oktatási, szociális és karitatív intézményrendszerük volt, emellett gazdasági egységként is működtek, hiszen ezeket az intézményeket fenn kellett tartani. Ez az egyeduralomra törő kommunisták szemében elfogadhatatlan volt.

Meghirdették a harcot a „klerikális reakciónak” bélyegzett ellenséggel szemben, s még 1958-ban is minden eszközzel küzdöttek ellene, Kádár János szavaival élve „tűzzel-vassal, golyószóróval és börtönnel”.

A második, mélyebb szint a keresztény tanításban gyökerezett, hiszen a kommunizmus ateista, materialista világnézetként határozta meg magát, vagyis az az emberkép és értékrendszer, amit az egyházak képviseltek, gyökeresen szemben állt ezzel.

– Mi volt a lényegi különbség a Rákosi Mátyás és a Kádár János nevével fémjelzett korszak egyházellenes politikája, gyakorlata között?

– Amikor a II. világháború befejezése után megkezdődött a harc a hatalomért, a kommunisták az egyházakra is politikai ellenfélként tekintettek, mivel azoknak kiterjedt intézményrendszerük, társadalomformáló hatásuk és ezt segítő gazdasági hátterük volt. A kommunisták ezt kezdik módszeresen felszámolni. Első lépés a földosztás, amelyre ugyan nagy szüksége volt a magyar társadalomnak, de annak következtében, ahogyan azt megvalósították, az egyházak elveszítették a gazdasági önállóságukat. Ezt követte az egyesületek felszámolása, majd az egyházi iskolák államosítása. Ezután az egyházi vezetőket vették célba: Mindszenty Józsefet, Grősz Józsefet, Ordass Lajost és Ravasz Lászlót. Tömeges egyházellenes perek kezdődtek, 1950-ben pedig a szerzetesrendeket is feloszlatták.

– A Rákosi és a Kádár nevével fémjelzett korszak közé ékelődik az 1956-os forradalom és szabadságharc. Milyen szerepük volt ebben az egyházaknak?

– Bár az egyháziak nem fogtak fegyvert, erkölcsi iránymutatásuk igen fontos volt, gondoljunk csak Mindszenty József vagy Ravasz László beszédére. Vidéken az egyháziak részt vettek a forradalmi bizottságok megalakításában. Fontos szerepet játszottak abban, hogy a legtöbb helyen sikerült elkerülni a népítéleteket. Az egyházak, egyházi közösségek segítségével a helyi hiteles emberek nagyon hamar meghatározó szerephez juthattak. A szolidaritási akciók megszervezésében is részük volt, nekik is köszönhető, hogy a padláslesöprést megélt parasztság azonnal a forradalmi Budapest segítségére sietett.

– A kádári rezsim hogyan válaszolt erre?

– Kádárék hamar rájöttek, hogy ezt a szolidaritási hálót szét kell szakítani. A megtorlás során azokat az egyháziakat vették célba, akik helyi szinten meghatározóak voltak. Ennek lett áldozata Brenner János, Kenyeres Lajos, Sipos István vagy Gulyás Lajos. Bár a Rákosi-diktatúra előkészítette a terepet Kádárék számára, két nagy társadalmi csoporttal még nem tudott leszámolni. Az egyik a parasztság volt, az ő megtörésüket a tömeges kollektivizálással igyekeztek elérni. A másik veszélyt az egyházi kisközösségek jelentették. Kádár a „klerikális reakcióval” szemben kész volt az állami erőszak eszközeit is bevetni, de a vallásos világnézet fennmaradásával még sokáig számolt, egyszer úgy fogalmazott, „azt nem lehet csak úgy lőccsel leverni”.

Ez nem azt jelenti, hogy nem küzdöttek ellene a propaganda minden eszközével, legyen az a rádió, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat vagy a televízió. Egy időben még a diafilmre is a tudatformálás eszközeként tekintettek. A kádári egyházpolitika ugyanakkor rafinált módon elmosta a határt az engedélyezett és a tiltott egyházi tevékenységek között, nem szabott világos kereteket. Azt, hogy egy adott tevékenységet éppen hova sorolnak, a pillanatnyi érdek határozta meg. Tehát

arról, hogy egy bibliaórát ártalmatlan tevékenységnek vagy államellenes összeesküvésnek minősítenek, a hatalom önkénye döntött.

Emellett a kádári politika az értelmiségre és a fiatalokra is árgus szemekkel figyelt. Az előbbiektől azért tartott, mert az 1956-os forradalom kirobbantásában kulcsszerepet játszottak. De a fiatalság is fontos volt számára. Ahogy Kádár fogalmazott: attól, hogy néhány kendős öregasszony mormolja a rózsafüzért, nem fog a rendszer összeomlani. De ha az ifjúságot elveszítik, az a diktatúra végét is jelentheti.

– A vallásüldözés, vallásellenőrzés szervezete volt az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH).

– Az egyházpolitika fő elveit a pártközpontban döntötték el, de a végrehajtásban a politikai rendőrség mellett az ÁEH játszott fontos szerepet. Az előbbi a hatvanas években lassan háttérbe szorult, eszköztára is változott, a nyílt erőszakot – melynek egyik mozzanata volt a Fekete Hollók fedőnevű egyházellenes rendőrségi akció, majd az arra épített tömegper – a hetvenes–nyolcvanas évekre felváltja a megfigyelés és a bomlasztás. Az ÁEH-nak a puszta léte is az egyházi autonómia sárba tiprása volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal döntött a lelkészi fizetések kiegészítéséről, így egy több gyerekes református lelkész a mindennapi egzisztenciájában volt kiszolgáltatva a hivatalnak. Minden kiadványt, újságot, főiskolai jegyzetet, szóróanyagot be kellett nyújtani jóváhagyásra. A plébániákon, lelkészségeken semmi nem történhetett a hivatal tudta nélkül. Az ÁEH is fondorlatos módon élt a hatalmával, egy-egy tevékenység minősítése csak rajtuk múlt, amit az egyiknek megengedtek, azért a másikat felelősségre vonták.

– Mennyire tudták megtörni az egyháziakat, egyházi vezetőket?

– A kinevezésekhez is az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása kellett. Kádár János rendszere még ki is terjesztette az ÁEH erre vonatkozó hatáskörét. A történészeket is nagyon érdekli, hogy miként lehet egy pártállami diktatúrával szembeni magatartásmódokat meghatározni. Ne feledjük, hogy a nyílt ellenállásnak semmilyen tere nem lehetett, az is világos volt, hogy a nagyhatalmi status quo egyhamar nem fog megváltozni. A Megáll az idő című filmben hangzik el a jól ismert mondat: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.”

De vajon az alkalmazkodás egyben megalkuvás is? Hogyan értékeljük azt, ha valaki a külső keretek tudomásulvételével próbálja a számára fontos értékeket átadni? Lehetséges-e belső szabadságban élni úgy, hogy nincs megadva a külső szabadság feltételrendszere?

A kisközösségek léte pont arra mutat rá, hogy voltak, akik meg tudták élni ezt a belső szabadságot. A rendszerváltás utáni elszámoltatás igénye egy külső szempontrendszer szerint indult meg, az volt a kérdés, hogy ki volt ügynök és ki nem. De emellett azt is megkérdezhetjük, hogy ilyen körülmények között, alkalmazkodva a viszonyokhoz, hogyan lehetett megélni és átadni a keresztény üzenetet. Gyökössy Endre például keresztény választ igyekezett adni kora nagy kérdéseire, a tudomány és a szekularizáció kihívásaira. Kialakult egy lelkészekből álló fordítócsoport, amelynek tagjai szintén azon munkálkodtak, hogy korszerű módon képviselhessék a keresztény világnézetet. Mások a szabadidejüket, fizetésüket áldozták azért, hogy fiatalokat táboroztassanak.

– Kik voltak azok, akik irányították az egyházellenes tevékenységet? Fontos, hogy személyeket is ismerjünk, vagy csak a jelenség az érdekes?

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága honlapján az Állami Egyházügyi Hivatal és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egyházi ügyekkel foglalkozó hivatalnokainak a teljes karrierpályája, életrajzi adatai megtalálhatók. Az igaz, hogy arcot kell adni a diktatúrának, rá kell mutatni, hogy milyen folytonosság áll fenn a Rákosi- és a Kádár-rendszer apparátusa között. Ám szerintem ezeket a neveket inkább el kell felejteni.

Fontosabb, hogy emlékezzünk például Lénárd Ödönre, hogy megismerjük a hitvallók életútját. Az ő hűségüknek, kitartásuknak és alázatuknak a hatása máig érezhető a helyi közösségekben.

– A cikksorozat egyik része egy nem sokat emlegetett jelenséget vizsgál majd. A szocialista szellem nevében a rendszer igyekezett átalakítani a hagyományos életfordulókhoz (születés, házasság, halál) kötődő szertartásokat. Mennyire volt ez sikeres?

– Nagyon tudatosan átgondolt folyamat volt ez. A karácsonyból fenyőfaünnep, a Mikulásból Télapó lett. A leghamarabb a házasságkötéseknél indult el egy erőteljes profanizálódás, a legkevésbé a temetési szertartásoknál láthatunk változást. Ez ugyanakkor összefügg a korszakra jellemző szekularizációval is. A folyamatot a téeszesítés, majd az azt követő városokba áramlás még jobban felgyorsította. A nemzedékek között is megfigyelhető egy törés, a fiatalok könnyebben váltottak az új formákra.

– Sikerült a kommunistáknak megtörniük az egyházakat?

– Nem. A vallásos emberek létszáma csökkent ugyan, de a keresztény tanítás szerint ahol ketten vagy hárman összejönnek Jézus nevében, ott jelen lesz az Egyház is. Azzal, hogy voltak, akik az evangélium tanítását továbbadták, az üzenet sem tört meg. A történész a levéltári adatokkal és forrásokkal foglalkozik, a keresztény ember viszont Jézus ígéretében bízik: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mt 24,35).

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában jelent meg.