Maszkok helyett a valódit keresni – Ötvenkét ember, ötvenkét sors, egy közös nevező: Isten

Egyetlen harangütés – ezzel indul minden, öt-öt percbe szorított epizód. Csengése tiszta, határozott, ugyanakkor finoman ott zsibong benne egy egész kis univerzum. Határvonalat húz és elválaszt, ugyanakkor hívogat, hogy részesei legyünk a továbbiaknak. Mint egy keresztvetés, amellyel mi, katolikusok az ima terébe lépünk. A hozzá csatlakozó animáció visszafogott, csaknem minimalista: Krisztus teste fénylik fel, majd a belőle táplálkozó ember pottyan a képernyő aljára, hogy végül közösen a főcímmé alakuljanak. Kevés kifejezőbb szimbolikájú kezdést láttam, pedig manapság bőségesen elárasztanak minket a hivalkodó látványú intrók. S a tartalom? Nem is lehetne egyszerűbb:

fekete háttér, nagyszüleink írógépelését idéző névkiírás, és az ember maga, aki beszél. Örömről, bánatról, szenvedésről, megbocsátásról, és legfőképpen reményről.

Arcok sorakoznak: barázdált és kisimult vonások, súlyos terhekről vagy éppen csöndes derűről árulkodó tekintetek és biztató mosolyok. Eszköztelenségük lenyűgöző – tényleg elég ennyi az igazi, jó tévéhez a 21. században?

A sorozat első harmincöt darabjának sikere mutatja, hogy bizony igen, elég. A 2019 decemberében bemutatott első epizódoktól kezdve folyamatosan érkeznek a visszajelzések a nézőktől: ki a tévében kapja el szinte véletlenül, ki a rádióból hallgatja, ki pedig a YouTube-on kattint rá. A megfogalmazások különböznek, de az élmény közös: felszabadító tisztaság sugárzik a megszólaltatott emberekből.

Isten-érintettségük a média hordozóközegén keresztül is jól érzékelhető, pedig legnagyobbrészt nem túl örömteli dolgokról mesélnek.

Paralimpikon vall múltbéli öngyilkossági kísérletéről, újságíró a kiégettségről és a hitkeresésről, egyetemi ember a rációból való kiábrándulásáról, börtönviselt vállalkozó a saját szabadságtapasztalatáról. Nem feltétlenül nevezik meg, de szavaikkal körbeírják Istent és a hozzá való viszonyukat. Csak a mi kis belterjes (biztonságos, olykor áporodott) keresztény világunkban kicsinyeljük le ezt a bátorságot, mondván, tanúságot tenni könnyű. Családban, ismerősi körben, gyülekezetben talán, de egy ország nyilvánossága előtt? Nem hiszem.

A sorozat erejét növeli, hogy nem saját közegünk kézenfekvő módon adódó hírességeit szólaltatja meg, akik néhány jól irányzott szentenciával rutinból mutatják be jártasságukat a hit dolgaiban. Böjte Csaba, Pál Feri vagy Bagdy Emőke helyett ezúttal a hétköznapok embere szólal meg – elfogódottságát pedig itt-ott megszakadt mondatok, dadogás és aggodalmas töprengés jelzi. Újabb bátor húzás, hiszen

a műsor felvállalja a feszültségteli csend terhét, mely az őszinteséget hitelesíti.

A kamerára termettség tévés kritériuma itt elhalványul, hogy átadja helyét annak a belülről sugárzó egyediségnek, amit személyiségnek nevezünk. Ha ez nincs, nem segít sem bevilágítás, sem operatőri trükkök, sem a sminkszoba.

S hogy milyen sorsokkal találkozhatunk a most érkező új epizódokban? Kozmetikus beszél az abortuszáról, női mivoltának sérüléseiről és istentapasztalatáról: Láttam Isten arcát, és ott odaadtam neki a gyermekeimet. (…) Láttam, hogy ő nem haragszik rám. Hatalmas felismerés volt, hogy valójában én haragszom magamra. (…) A szeretetet kaptam vissza. Hivatását viszonylag későn megtalált szerzetes nővér vall megtéréséről és gyógyíthatatlan betegségéről: Az Isten igazságos velem. Csiszolni kell rajtam, ez nem is kérdés. (…) Isten az életem ura, azt csinál velem, amit akar. Azóta tudom, hogy ő nem hagy engem cserben. Onkológián dolgozó gyermekpszichológus mesél a hivatásáról és szörnyű veszteségéről: Minden találkozás egyedi. Minden találkozás lehet utolsó akár. (…) A gonosz tevékenykedésének legintenzívebb módja, hogy egy anyától elvesz egy gyermeket, és ezzel Isten ellen fordítja őt. (…) A szeretet azt jelenti, hogy én a másikat nem korlátozom. Akár a gonoszt sem. De a szeretet azt is jelenti, hogy amit ő okoz, azt hitem szerint be fogom tudni gyógyítani.

Kemény, megrendítő, szenvedésben megpróbált élettörténetek bontakoznak ki a megszólalók szavaiból, ám a sorozatot látva mégis egyértelmű, hogy nem a bánaté az utolsó szó.

Reménység sugárzik a tanúságtételekből: próbatétel révén megerősödött bizalom, mely szerencsére különbözik a napjainkban divatos „happy-kereszténység” felszínességétől, ám biztos iránytűként mutat az irgalmas, megbocsátó és szerető Istenre.

Többek között ez is komoly küldetése az Ő és én sorozatnak: szelíden bontogatni a magyar társadalomba oly mélyen beivódott hamis istenképeket. A törvénykezőt, a büntetőt, a számonkérőt. Vessük el hát hamis előfeltevéseinket, dobjuk el maszkjainkat, hogy végső közös nevezőnk maga Isten lehessen, a valódi.

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: MTVA; Iec2020.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.