Udvardy György érsek: A remény emberei

Beteljesedett adventi várakozásunk, Istenünk eljött közénk. Megszületett Jézus Krisztus, az Isten Fia, a mi Megváltónk, Üdvösségünk, Testvérünk. Örvend az ember, örvend a világ, örvend minden teremtmény. Isten betöltötte ígéretét.

Igazmondónak és hűségesek bizonyult. Megmentette a széltől sodort száraz falevél módjára élő, céltalan, kétségbeesett, önmagáról és önmaga méltóságáról lemondó, reménytelen embert. Isten ember módjára születik, lép be az életünkbe. Magára veszi emberségünket, korlátainkat, emberi létünk szenvedését, vágyaink töredékességét, félelmeinket. Emberségében nem csak általában emberi természetünket, nem is csak egy általános emberi létet ölt magára. Magára veszi mindannyiunk egyedi emberi valóságát. A konkrét adottságokkal, örömökkel, fájdalmakkal, lehetőségekkel. Magára veszi az én természetemet, beletestesül az én életembe – mindannyiunk életébe. Sorsközösséget vállal velem, az én életemet éli. Mert szeret. Mert szeretni tanít. A legnagyobb ajándék és a legnagyobb tanítás ez. Hányszor kérdezzük, kutatjuk: mi a szeretet, mi a jó szeretet, mikor szeretek jól, ki mutatja meg ezt, ki tanít meg erre? Mi tudjuk: Jézus Krisztus, az értünk emberré lett második isteni személy.

Aki az Atya ezerszer kimondott szava az ember javára, az ember üdvösségéért. Emberré lett, hogy értsünk, ismerjünk, szeressünk.

Mint a szülő, aki nem fárad bele, hogy újból és újból elmondja a mondatokat, kiejtse a szavakat, hogy gyermeke értse, hogy gyermeke is ki tudja mondani azokat. Mert kapcsolatba akar kerülni gyermekével, nevelni akarja őt, növekedését, boldogulását és boldogságát akarja. Végérvényesen, visszavonhatatlanul.  

Jézus Krisztus megszületése a bizalom megszületése az Istenben, és a bizalom megszületése az emberben és egymásban. Akitől eddig féltem, mert hatalmas, mert teremtő, mert megsértettem, most közel jön hozzám. Kiszolgáltatja magát nekem. Rám bízza magát, hogy gondozzam, hogy növekedjék bennem, hogy megszülessék bennem a bizalom. Bizalom iránta. Én nem bíztam benne, a személyében, tanításában, tanításának erejében. A bizalmat ő állítja helyre.

Jézus megtestesülése méltóságot ad az ember létezésének. Jézus megtestesülése újraéleszti a méltóság vágyát az emberekben. Milyen könnyű lemondani erről, feladni ezt! Csak az emberi élet „realitását” kell követni. Csak az ember bűnére, gyengeségeire, félelmeire, önmagát „semmi haszon fejében” eladó magatartására kell építeni. Mert ez tűnik valóságnak, az ember valóságának. De az emberi lét valósága, méltósága, realitása nem ez! Hanem az ember isteni méltósága. Isten Fia  emberré lett, hogy mi Isten fiainak bizonyuljunk. Isten a saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert. Az ő igazi képmása a megtestesült, önmagát kiüresítő, az emberi lét korlátait magára vevő, az emberért életét áldozó, a halálból Igazként föltámadó Isten Fia. Az új teremtés elsőszülöttje.

Isten Fia szegényként születik. Istállóban, a hajléktalanok befogadására alkalmas istállóban. Szegényként születik az, aki meghallja a kicsinyek hangját, fülébe veszi népe kiáltását, és megszabadítja őt. Szegényként születik az, „aki Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyannak, amihez feltétlenül ragaszkodjék”, aki kiüresíti önmagát, aki emberré lesz. Tanít bennünket a tudatos szegénységre, a testvéreinkért vállalt szegénységre, az együttélés és az együttérzés tapasztalatára. Amikor – Krisztus módjára – fáj, ha testvérem bármiben is hiányt szenved, noha én bővelkedem a javakban. Tanít bennünket az „egy test szolidaritására”.

A szegényeknek kiváltságos helyük van Isten népe körében. A szegények privilegizált helye az evangélium hirdetésében, az Egyház szolgálatában nem megkérdőjelezhető. Ugyanakkor a szegények szolgálatának szükségessége az Egyház tanításában kiemelt szereppel bír.

A szegények a pásztorok, akik hallanak, akik nem vonakodnak leborulni egy jászolban fekvő kisded, Istenük előtt. A szegények szívükkel fölismerik Máriában az Istenszülőt, Józsefben Isten „igazát”, és nem félnek ajándékként adni a maguk szegénységét.

Isten Fia megtestesülésének titka túlmutat az értelem kutatásán, az emberi lét biztonságán.

Szükséges leborulni a „rejtőzködő”, a megragadhatatlan, de önmagát a „meglepetés Isteneként”  nem várt módon föltáró,  megmutató Isten Fia előtt. Karácsonykor és életünk minden pillanatában, minden találkozásunkban.

A pásztorok találkozása Megváltójukkal megújította az életüket: Isten nem feledkezik meg népéről, gondoskodik róla. A szegény Isten hírvivői ők. A bennünket gazdaggá tevő Isten tanúi ők. A remény emberei.

Milyen nagy ajándék, hogy tudhatunk Jézus Krisztus megtestesüléséről! Istenünk belső természetéről: Isten a szeretet. Ezért van bátorságunk Isten szegényeiként reményt vinni a reményvesztett emberek számára. Nekik adva a Gyermeknek szánt szegényes ajándékunkat, életünket. Jézus Krisztus megtestesülése óta nem tudunk érvényes kifogást találni arra, ha nem segítünk. Legyen szó akár a konkrét, közvetlen, reális szükségletek kielégítéséről, enyhítéséről, akár az éhező, szegény lélek Isten igéjével való táplálásáról. Isten igéje mindig felemeli az elesett szegényt.

A remény emberei óhatatlanul, de meggyőződéssel a béke munkálói. Ők látták a jászolban alvó Kisdedet. Őrizni akarják álmát, békét akarnak teremteni a világban. Mert béke van a szívükben, mert nem akarják, hogy a békétlenség, a gyűlölet, a háború pokoli zaja megzavarja a Gyermek álmát. Van bátorságuk és reményük ehhez.

A remény emberei a nehéz körülmények ellenére, sőt azok közepette hordozzák az ünnep hangulatát. Akarnak és mernek ünnepelni, hirdetni az örömüket: megszületett a Megváltó.

A találkozás, a leborulás békét, reményt éltető tapasztalata ünnepet teremt a szívükben. Akarnak ünnepet teremteni mások számára is.

Aki mer ünnepelni, annak remény van a szívében. Annak reménye a túlpartra irányul. Akinek van reménye, van jövője is. Hogy emberi szempontból milyen lesz a jövőnk? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy Isten benne van a jövőnkben. A remény emberei tudják ezt.

Áldott karácsonyt minden embernek!

Fotó: Wikipedia (Giorgione: Pásztorok imádása; 1507 körül)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.