Udvarlós szakkörtől a püspöki ruhabemutatóig – Gyerekek kérdezték Marton Zsoltot a KATTÁRS-on

„Köszönöm, hogy belakjátok ezt a kertet. Úgy érzem magam, mint egy családapa, aki látja a gyerekeit szaladgálni a kertben” – köszöntötte Marton Zsolt az óvodás és iskolás gyerekeket. – Mit gondoltok, mit csinál a püspök egész nap? – kérdezte tőlük. „Imádkozik” – vágták rá többen. „Egy püspök is tanul, találkozik emberekkel, tárgyal és szép szentmiséket mutat be.”

Ezután sorra bemutatta nekik az összes püspöki öltözetét, fel is vette őket, még a mozdulatokra is kitért. „Ez, ami rajtam van, a papi civil. Öltöny, de a pap nem nyakkendőt hord hozzá, hanem papi gallért, kollárét, amit ki lehet venni. Van fehér, kék és fekete ingünk. A reverenda a papi ruha, mely a reverendus, azaz tiszteletre méltó szóból ered – magyarázta. – Ennek is van egy körgallérja, a hivatalos neve szakáll. Erre jön maga a ruha, amit először is megcsókol a pap vagy a püspök, mert Krisztus küldetésébe öltözködik be” – mondta, majd magára vette, és a rengeteg gombot is begombolta. Mint kiderült, a reverendán éppen harminchárom gomb van Krisztus földi életkorának megfelelően. Ezután felvette magára a papi övet, a cingulumot. „Régen az emberek felövezték magukat. Arra is jó a cingulum, hogy az ember mindig mérje, hol tart a testsúlya – tette hozzá a püspök. –

Ahogyan szoknyában, úgy reverendában sem lehet rohanni, de a liturgiában sem rohanunk, hanem vonulunk. A reverendára jön a mellkereszt.”

Kitért arra, hogy a reverenda színének is jelentősége van. A gyerekek helyből mondták, hogy van fehér is, a „papa” viseli, azaz a pápa. „A püspöknek piros gombja van, és lila színű öve, és van gallérja is” – mondta Marton Zsolt, és közben, mivel igen meleg volt, elő kellett kapni egy kendőt, a „liturgikus zsebkendőt”, mely fehér textilből készül, és az izzadság letörlésére szolgál.

A kis sapkácskát, a pileólust a püspök rátette egy kisgyerek fejére. „Ez a fejfedő Isten iránti szeretetünk kifejezője, de vannak helyzetek, amikor a püspök leveszi. Az enyém lila, Erdő Péter bíborosé piros.” „A pápáé pedig fehér” – vágta rá egy kisgyerek.

„Amikor a legszentebb cselekmény történik a szentmisében vagy szentségimádáson, levesszük, mert meghajlunk Isten színe előtt. Ha a püspöki palotából átmegyek a székesegyházba, és már hűvösebb van, egy másik sapkát, a birétumot teszem fel, mely összecsukható, kinyitható – folytatta Marton Zsolt, majd levetette és odaadta a ruhákat a papnövendékeknek és az állandó diakónusnak, hogy a még díszesebb reverendáját is felöltse, melyet egészen ritka és ünnepélyes alkalmakkor használ.

A napfény szövetből készült vékony reverendára is jön egy gallér és cingulum. „Felveszek egy karinget, amire szintén lehet egy ünnepélyes gallért, mocétumot tenni. Ha átmegyek a székesházba, ezt a lila reverendát szoktam felvenni. Erre jön a díszes mellkereszt, melyet Ozsvári Csaba készített.

Azért is jó így vonulni a székesegyházba, mert akkor az autósok megállnak, és megnéznek.

5–10 perc felöltözni, amiben a szertartó úr, Szabad Attila segít. A liturgia méltóságot kíván, le kell csöndesedni, lassulni hozzá.”

Megmutatta a kispapok segítségével azt is, hogy a sekrestyében hogyan készül tovább a szentmisére. Miután ezeket a felső öltözékeket leveszi, a reverendára felölti a fehér ruhát, az albát, mely lenvászonból készül. „A miseruha, a kazula előtt a nyakamba teszem a stólát: Isten igáját veszem ezzel a nyakamba, mindkét vállamra. A miseruha lepelszerű, könnyű ruha, melyet az ókori viseletből vett át az Egyház. Erre jön a mellkereszt, amit előbb megcsókolok. Felteszem a pileólust, majd bevonulás előtt a püspöki süveget. Ez a legdíszesebb fejfedője a püspöknek, amit a titkára vagy szertartója ad fel neki – magyarázta, és be is mutatta a liturgikus öltözék felvételét.

A pásztorbot ismertetéséhez segítséget kért a gyerekektől, mert az több részből áll, össze lehet csavarozni. „Ez egy modern pásztorbot. Tegnap Székely János püspök atyának egészben volt a botja. Az enyém 27 éve készült, Keszthelyi püspök atya címere van belevésve, ezt is Ozsvári Csaba készítette.” A gyerekek kimentek hozzá, hogy megtippeljék, milyen súlya lehet a pásztorbotnak. Végül kiderült, hogy három kiló ezüstből és 2 kiló fából készült. „Van rajta egy szép ábrázolás: Jézus nyakában van egy bárány, hiszen a püspöknek is jó pásztornak kell lenni. Régen a pásztorbotot arra használták, hogy a vadállatoktól megvédjék a nyájat. A püspök is védelmez, a bal kezében van a pásztorbot, a másik kezével áldást oszt.”

A ruhák levételekor a gyerekek szépen végigmondták, minek mi a neve, majd kérdéseket tettek fel Marton Zsoltnak.

Szoktál úszni, püspök atya?

– hangzott az első, és a válaszból még az is kiderült, hogy nemcsak úszni szokott, de még biciklizni, tornázni, kirándulni is, sőt még a Naszályra is felteker sokszor az aszfaltúton. „A püspökség bejáratától a bányáig eljutni több mint egy óra. Szoktam gyalogolni a Duna-parton, mérem, megvan-e a napi 10 ezer lépésem.”

Hogyan néz ki egy hétköznapod? – jött a következő kérdés. Marton Zsolt alaposan ismertette a napi rutinját a keresztvetéstől kezdve a reggelire fogyasztott kapucsínón és zabkorpás kefíren át a hivatali munkájáig, szentbeszédekre való felkészülésig, szentmise-bemutatásig és zsolozsmázásig. „A püspöknek mindig van házi feladata, készülni kell, tanulni, olvasni” – tette hozzá. De azért általában egy héten egyszer van szabadnapja is, amikor sportol, vagy meglátogatja a barátait.

Egy kisgyerek megkérdezte azt is, hogyan lett Marton Zsolt püspök. „Nem készültem püspöknek. Szerettem hittanra, templomba járni, a szép festményeket nézegettem a falakon. Egyházi gimnáziumba, a piarista fiúgimnáziumba kerültem Kecskeméten. Amatőr színjátszó voltam, mert színésznek készültem vagy magyartanárnak. Szinte minden tanárunk pap volt, de egy-két világi is tanított minket. A rajztanár úgy gondolta, meg kéne tanítani a fiúkat udvarolni, ezért indított egy udvarlós szakkört, amire én is jártam.

Egyszer odajött hozzám, és megkérdezte: »Ugye, te pap leszel?« Nem akartam elrontani a kedvét, hogy nemet mondok. Ájtatos arccal azt válaszoltam: »Igen«.

Ez az igen elkezdett bennem dolgozni, mégis tanító bácsi lettem, nyolc évig dolgoztam pedagógusként. Alsósokat tanítottam, felsősöket csak testnevelésre, technikára és rajzra.

Most is pedagógusnak tartom magam – folytatta Marton Zsolt –, voltam papnevelő is Budapesten. Egy nap, mikor a központi szeminárium rektora voltam, telefonon hívtak az apostoli nunciatúráról, a Szentatya nagykövetétől. Hűha, viccből nem szokták hívni az embert! A titkár mondta, szeretnék, ha bemennék fontos ügyben, mégpedig azonnal. Betértem a papnevelő intézet kápolnájába, mert éreztem, nem véletlenül hívnak a nunciatúrára. Ott aztán elmondták: a Szentatya szeretné, ha püspök lennék. Annyi időt kaptam a válaszra, hogy bemehettem a kápolnába. Elfogadtam a hívást.”

Marton Zsolt elmondta azt is, hogyan jutott el a híre ennek az egyházmegyébe és a családjába. „Csináltak egy kis ünnepséget Vácon, 40-50 emberrel.

Beer Miklós jött elém, mondván: »Rektor úr, örülök, hogy véletlenül erre jártál.« »Én csak egy parkolókártyát szeretnék kérni az autómhoz« 

– feleltem neki. A díszteremben bekapcsoltuk a rádiót, hátha a hírek között szerepel a kinevezésem, de nem mondták be, hogy én lettem a püspök. Nagy öröm volt, amikor az egyházmegye dolgozóinak bejelentették.

Az első órában 400 sms-t és 100 e-mailt kaptam. Eszembe jutott, édesanyámnak is kellene szólni, nehogy mástól tudja meg. »Már nem leszek a Központi Papnevelő Intézet rektora« – mondtam neki, mire megijedt, biztosan messzire kerülök. »Püspök leszek« – folytattam, aminek nagyon örült. A sógornőmnek is azt mondtam, nem leszek már rektor. »Nagy a baj?« – kérdezte. »Nagy, de nem baj.«”

Tetszik, hogy püspök lettél? – kérdezte aztán egy kisfiú. „Tudjátok, nagy ajándék, ha valaki a saját egyházmegyéje püspöke lesz. Maglódon nevelkedtem, de itt nőttem fel. Óriási örömünnep volt, amikor felszenteltek.

A papi és a püspöki életemet összehasonlítva olyan érzésem van, mintha egy formula egyes versenyautóba ültettek volna, és néha ki lehet állni a boxutcába. Szeretem, élvezem.”

Mennyire érzed úgy, hogy neked segíteni kell az embereken? Volt olyan, hogy valaki úgy tért meg, hogy te segítettél neki? – jött a következő kérdés. Marton Zsolt elmondta, volt, akinek segített, de nem úgy, hogy odament hozzá azzal, hogy térjen meg. „Beszélgettünk, és talán jó benyomást kapott az Egyházról. A püspöknek azért kell törekednie szeretni az embereket, mert a másik ember Jézus Krisztust és az Egyházat tapasztalja meg rajta keresztül. Volt olyan ismerősöm, aki komoly szenvedélybetegségtől szabadult.”

A püspök végül buzdította a gyerekeket, szeressék egymást, és ha van olyan, akinek megfordult a fejében, hogy pap szeretne lenni, imádkozzon, hogy a Jóisten valóban hívja-e.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír