Úgy teremtett, hogy már tudta: gitározni fogok, és dalokat szerezni – Beszélgetés Ferenczy Rudolffal

– Hogyan emlékszik vissza a szüleire? 

– Kései gyerek voltam, édesanyám harminchét, édesapám ötvenhárom éves volt, amikor megszülettem. Esztergomban laktunk, anyám harminckét négyzetméteres lakásában. Ma is emlékszem, az ajtó fölött volt a nagyanyám feszülete. Anyámmal sokszor menekültünk apám elől, rengeteg veszekedést éltem át. Aztán hatéves koromban lelépett az apám. Erdélyi származású volt, református vallású, édesanyám meg katolikus. Akkor még ritkaság számba ment a vegyes házasság. Ki volt az apám? Azóta sem tudom… A háborúban amerikai fogságba esett, onnan Dorogra került dolgozni. Máig őrzöm az övét, amit a fogságból hazatérve viselt: pont jó rám. Gyerekkoromban figyelemmel kísértem apám életét, később kevésbé, mert egyre messzebb költözött. Egyszer meghívott magához és az új feleségéhez. Nem kérdezte, milyen iskolába járok, milyen tanuló vagyok. Aztán már csak a temetésére hívtak, nem értesítettek, hogy meghalt. 

Édesanyám Esztergom-Kertvárosban, a repülőgépgyárban dolgozott, nő létére hegesztőként. Kiválóan végezte a munkáját, rajta kívül csak egyvalaki volt ebben a felelősségteljes munkakörben. Fontosnak tartotta, hogy megkereszteljenek, majd elsőáldozó és bérmálkozó legyek. 1957-ben az esztergomi bazilikában rengetegen bérmálkoztunk, hiszen a forradalom után mindenki attól tartott, ez lesz az utolsó bérmálás. 

– Nem lehetett könnyű a gyerekkora: bántalmazások, apahiány, az 50-es évek… 

– A nehézségek ellenére boldog volt a gyerekkorom, nem a szenvedés, inkább a nélkülözés jellemezte. A Prímás-sziget kiváló terep volt nekünk, gyerekeknek: klottgatyában, mezítláb ott gazemberkedtünk a haverokkal. Nem mentünk haza ebédelni, fogtunk sneciket egy bottal, amire tűből formáltunk horgot. Anyám annyit dolgozott, hogy nem ért rá nevelni, de mindent megtett értem. Nagyanyám nem volt, se testvérem. Ministráltam, járogattam hittanra. Emlékszem, a sekrestyében egyszer kaptam egy hatalmas fülest, nem is tudom, miért.

– Hogyan kezdett gitározni, zenélni?

– A zenei életben mindenkinek a Beatles volt a kedvence, így eleinte az ő számaikat játszottam én is. Nem tanultam nyelvet, de angolul énekeltem a dalaikat. Nem tanítottak énekelni, gitározni, kottát írni, zenét szerezni, szöveget írni sem. Az egyik barátom mutatta meg, hogyan kell lefogni az akkordokat. Állandóan hallgattam a rádiót, persze a Szabad Európát is. Ez az adó közel volt a vatikáni frekvenciához, ahol a rózsafüzért mondták, latinul énekeltek, imádkoztak, így tanultam meg az Ave Mariát, hallás után. És ellestem, hogyan kell gitározni. Ha Bródy vagy Szörényi játszott, néztem a kezüket, utánoztam őket. Egy füzetbe pöttyökkel jelöltem, melyik húrt kell lefogni a különböző daloknál, az akkordoknak akkor még nem tudtam a nevét. A Beatles mellett az Illés együttes is fontos lett nekem: voltam olyan koncertjükön, ahova csak klubtagsági igazolvánnyal engedték be az embereket, de mindent megtettünk, hogy bejussunk. 

– Más hangszerrel is próbálkozott? 

– Az esztergomi orgonatanártól tanultam kicsit zongorázni, de okosan döntött, amikor kirúgott, mert sokszor nem értem oda időre, és sokat szélhámoskodtam. Anyám templomi énekkarba járt, tőle örököltem a hangomat, és ő vette észre, hogy jó a hallásom. Szerette volna, ha hegedülök, tangóharmonikázok vagy zongorázok, de ezek nem jöttek össze, a gitározásban pedig már nem bízott. Amikor gitárt akartam, azt mondta, az ipari iskolában kapott háromszáz forintos ösztöndíjaimból magam fizessem ki. 1963-ban vettem az első gitáromat ezer forintért, részletre. Anyám 750 forinttal ment nyugdíjba, ami akkor nagy pénz volt.

– A gitárvásárlással új korszak kezdődött. 

– A gitározással kikezdtem anyám idegeit. A szomszéd asszony sokszor a kezével verte az ablakot. Amikor a házunk előtt lévő padon játszottam, előfordult, hogy a szomszéd megdobott egy téglával. Anyám bevarrta a gitárt egy zsákba, bezárta a szekrénybe, és eltette a kulcsot. Addig ügyeskedtem, amíg kinyitottam a szekrényt, kivettem a gitárt, majd később visszavarrtam a zsákba, és visszatettem a helyére. Ekkor már nem kergettem a haverokkal a lányokat a szigeten,

semmi nem érdekelt, csak a gitár. Élni sem akartam volna, ha nem engednek gitározni, annyira megragadott a zene. 

– Hogyan alakultak meg a zenekarai? 

– Az első zenekarom környékbeliekből állt, a basszusgitárost magam tanítottam játszani. Én kísérőgitáros és énekes voltam, ő ritmusgitáros lett. Szereztünk szólógitárost is, ő most Dorogon dolgozik optikusként. Az akkori dobosunk Esztergom-Kertvárosban él.

A katonaság idején is lett zenekarom. Győrben voltam katona, a hetvenes években. Akkor még éjjel néha arra ébredtünk, hogy lőnek... Nagy szó volt, hogy a katonaságnál egyedül nekem volt zenebungim [bungi: titkos búvóhely – a szerk.], ott tartottuk a dobot, az erősítőt, a gitárokat, másnak nem is volt hozzá kulcsa.

Kemény konfliktusaim voltak a hadseregben, de mindent elnéztek nekem, mert a zenekarral nyertünk a hadseregnek egy színes televíziót.

Nagy érték volt az akkor! Egyszer a százados feljelentett a hadi ügyészségen „lázításért”: télen a hidegben egy szál pólóban kellett vigyázzban állnunk a parancsára, én pedig egy idő után melegebb éghajlatra küldtem az édesanyját. Behívatott az alezredes, egy héten át minden este elbeszélgetett velem, aztán a feljelentést a szemem láttára széttépte. Emberséges volt a hozzáállása. 

– Úgy tudom, a katonaságnál kapta a Dax nevet. 

– Igen, Daxként szereltem le. A névadóm most Sopronban él, az apja is zenész. A katonatársaim egyébként Ferenczy elvtársnak hívtak, a Rudit nem szerettem. Anyám soha nem mondta ki a nevemet, kisfiamnak hívott. Egyszer viszont édes fiamnak szólított: akkor, amikor elmondta, hogy nem tudja vállalni a gimnáziumi taníttatásom. Nagyon szégyelltem, hogy nem jártam gimnáziumba, de később esti tagozaton leérettségiztem.

– Hogyan került az Egyház zenei életébe? 

– A leszerelésem után tértem meg. Karácsony előtt jártunk. Nem volt se barátom, se barátnőm, se zenekarom. Mentem haza a sötétben, esett a hó, gondolkodtam, hogy most mit csináljak… Ilyenkor más katona a kocsmába megy, én Esztergomban a Fürdő Szállóba tértem be, ahol azelőtt gitároztam egy bálon. Impozáns, úri hely volt, bált tartottak akkor is. Megszólított egy haverom barátnője, aki kedvelt engem. A lelkemre kötötte, hogy mindenképp menjek el a dorogi plébániára. Két héttel később be is kopogtam oda, Dió [Diószegi László – a szerk.] nyitott ajtót.

Ő mondta nekem először azt, hogy testvér, ő volt az, aki először átölelt.

Diónak volt gitárja, a kis közösségének kellett zenélnem. Nem számítottak arra, amit hallottak. Dió térített meg, hajnalokig beszélgettünk az Egyházról, a katolikus hitről. Meggyóntam nála. Verseskönyveket adott nekem, és a saját versei megzenésítésére is felkért. Idővel megalakult a Dax–Dió páros, mert addig kért, hogy írjak zenét, amíg meg nem tettem neki. Belemerültem a vallásos irodalomba, az egyházi életbe, és teljesen megváltozott az életmódom is. Akkor már játszottam lagzikban jó pénzért, délután kettőtől másnap reggelig kellett muzsikálni, utána a miséken énekeltünk. 

– Milyen érzés volt, hogy megtalálta az útját? 

– A megtérésemmel összeállt az életem. Beúsztak régi élmények arról, hogy hányszor segített meg a Jóisten. Például amikor egyszer januárban beleestem a Kis-Dunába, mert csúszkáltam a jeges stégen. Ha a gyors folyású víz beér velem a Nagy-Dunába, nekem annyi. Valahogy feljöttem a víz alól, még épp elértem a stéget, kimásztam, azt hittem, ott fagyok meg. A kocsmaajtóból megláttak, behúztak, de akkor már jeges volt a ruhám. Pálinkával melegítettek föl. Erről persze anyám nem is tudott... Amikor megtértem, sokszor éreztem: „Mit gondolsz, ki fogta meg a kezed?”

Semmi sem volt véletlen. Engem úgy teremtett a Jóisten, hogy már tudta, gitározni fogok, és dalokat szerezni az ő dicsőségére. 

– Hogyan kezdődött a templomi gitározás? 

– Püspöki engedély kellett, hogy megszólalhasson a gitár a dorogi templomban. Kismaroson is gitároztam 1973-ban, ott Sándor atya [Major Sándor – a szerk.] támogatta bekapcsolódásomat a Regnum Marianumba. 1974-ben, a nászútról hazatérve egyenesen Nagymarosra mentünk zenélni. Az ottani atya szervezett egy országos gitáros találkozót hat-nyolc együttesnek. A Dió-féle társasággal léptem fel, Sillye Jenő akkor már profi csapattal volt. Én lettem a második. 

– Milyen a kapcsolata Sillye Jenővel? 

– Szeretjük, tiszteljük egymást. Sokat jártunk hozzájuk, a kis Julcsi kifejezetten kérte, hogy az esküvőjén mi zenéljünk, írtam is egy dalt erre az alkalomra. Ha Jenővel közösen szolgáltunk Nagymaroson vagy egy misén, felosztottuk, ki mit énekel. Érezhette bennem a riválisát, de nekem nem volt zenekarom, csak a gitár, és általában tízen sem voltunk az énekkarban. Én Esztergomból jöttem, ő pedig Budapestről.

– Törekedett arra, hogy a dalai illeszkedjenek a liturgiába?

– Ez mindig fontos volt nekem, bár akadtak olyan papok, akik nem tartották liturgikusnak az énekeinket. Éva füzeteket készített, hogy a hívek velünk énekelhessenek. Sok szöveget én írtam, de Sík Sándortól is vettem át verseket, majd rátaláltam Dienes Valéria költészetére. Volt olyan, hogy dallamot álmodtam. Éjszaka lementem az alagsorba, ahol volt egy általunk készített, hangszigetelt stúdió. Felvettem a dalt, szöveget később írtam hozzá. Jártak az énekkarba olyan lányok, akik értettek a zenéhez, néha maguktól hozták a dallamra a kísérő szólamot. 

– Milyen kiemelkedő események voltak a pályáján? 

– Beton atya [Balás Béla – a szerk.] elintézte, hogy II. János Pál pápa budapesti látogatásán én is zenélhessek Varga Attilával és Jenővel. Van egy fotó arról, ahogy Éva ráköti a pápa kezére a sálját, miközben a Szentatya mindenkivel kezet fog. Hatalmas élmény volt hatvanezer ember előtt gitárral megszólalni egyedül: én kezdtem el a Hálaadó zsoltárt, aztán egy stadionnyi ember együtt énekelte. Franciaországban is volt ilyen élményem egy 12. századi kolostortemplom hatalmas udvarában felállított színpadon. Jó emlék volt a hatvanadik születésnapom megünneplése is.

– Megzenésítette Sík Sándor és Michel Quoist keresztútját, ezeket sokan ismerik. Gyerekeknek is írt műveket, például az Utazás a mesetóhoz című album dalait. Mi vezette a kicsikhez?

– A gyerekeknek írt versek úgy kezdődtek, hogy Homoki Nagy Katalin, aki meséket ír, felhívott telefonon, és megkért, hadd játsszon a műsora elején és végén a dalaimból. 

Évában olyan társat kaptam, aki foglalkozásánál fogva is értett a gyerekekhez. Sajnos nem lehetett gyermekünk, és nem is fogadtunk örökbe. A 80-as években az esztergomi Kerektemplom megtelt fiatalokkal, amikor ott gitároztunk: ilyen módon rengeteg gyerek vett körül bennünket.

Amit nem kaptam, azt megadták később, csak máshogy.

Szívesen foglalkoztunk fiatalokkal. Sokat táboroztattuk őket, betlehemeztünk vagy keresztutat jártunk velük. Az akkori plébános teljesen ránk bízta a programok szervezését és megvalósítását. Minden évben mentünk szociális otthonokba, szegényházakba, kórházakba, házakhoz, de templomokban is felléptünk, ahova mindig rengetegen eljöttek. Az esztergomi kálvárián is több százan voltunk, amikor keresztutat énekeltünk.

– Esztergomhoz kötődik az élete. Mindig ezen a környéken laktak?

– Hat különböző albérletben laktunk Esztergom vonzáskörzetében, szép helyeken. A mostani házunk Táton a sajátunk. Az első étkezőasztalunk egy hokedli volt, amit Éva szépen leterített. Nem érdekelt a pénz. Vagy húsz évig éltünk Bajóton, Beton atyának és sógoromnak, Alajos atyának köszönhetően. Ott is volt kórusunk. Sokat kalapáltam, véstem a gitározás mellett. Egyszer az egyik ujjam utolsó percét leszakította a garázsajtó. A feleségem vitt autóval az esztergomi sebész barátomhoz, aki visszavarrta az ujjpercemet. Most is fáj még. Amikor hat éve eljöttünk Bajótról, letettem a gitárt. Egy Ave Maria az utolsó dalom.

– Mit dolgozott? 

– Műhelyvezető voltam az esztergomi kórházban, onnan mentem nyugdíjba. Kaptam Semmelweis-érmet is, a munkatársaimtól pedig egy arany pengetőt. Egyszer karácsonykor nem ment a fűtés, fáztak a betegek. Egyedül szétszedtem az olajkazánt, megkerestem a hibát és megjavítottam. Így aztán nem fázott a Jézuska. Több dalom született abban a kazánházban.

– Miért hálás különösen? 

– Azért, hogy megszülettem, és megéltem ezt a hetvenhárom évet, amiről reggelig mesélhetnék.

A hála tartja bennem a lelket, a rengeteg pozitív élmény, amit átéltem, és a rengeteg negatív, amit megúsztam.

Megtaláltam mindennek a magyarázatát. Fogta a kezem valaki, kihúzott a Dunából. Irányította az agyamat, meg a szívemet, a lelkemet.  Egy dalom kezdősoraival búcsúzom: „Jó utat találtam, Uram, / a kezedet fogom, és el nem eresztem…”

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 14-i számában jelent meg.