Új életet lehelni a történetekbe – Preraffaeliták a Tate Galleryből

Új értelmezésekre volt szükség a változó világ megértéséhez. Három angol festő: Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt megalapította a Preraffaelita Testvériség nevű csoportot. Az r betűk miatt még kimondani sem könnyű a szót, sőt, első ránézésre értelmetlennek is tűnhet. Azt jelenti: visszatérés a Raffaello művészetét és korát megelőző időszakhoz. Az akadémizmussá fajult, még a reneszánszban gyökerező, ekkorra már szellemében és festői megfogalmazásaiban is kiüresedett realizmustól való eltávolodás volt a cél. Az akadémia szó – ahogyan korábban is írtunk már róla – eredetileg magas oktatási szintet és rangot jelent a tudományok és a művészetek terén. Az akadémizmus pedig a művészettörténetben a magas színvonal visszaesését, a művészet sematikussá válását jelöli.

A Magyar Nemzeti Galéria Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből címmel hiánypótló kiállítást rendezett. Sokat reprodukált, de eredetiben eddig nálunk nem látható alkotásokat is elhoztak Londonból. A tárlat a földszinten kezdődik, és folytatódik a második emeleten, ahol Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében címmel a magyar vonatkozású alkotásokat nézhetjük meg.

A legfontosabb képek közül is kiemelkedik Rossetti egyik festménye, az Angyali üdvözlet. Egy végtelenül egyszerűen berendezett, fehérre meszelt szobában kapja a hírt az angyal közvetítésével Mária, hogy a közeljövőben nem akármilyen fia születik. Az ijedt arcú, éppen az imént felébredt lány még az ágyban ülve, megszeppenve hallgatja a liliomos hírhozót. Az ábrázolás szokatlanságához kétség sem fér. A sokszor látott, gyakran színpadias magasztosságnak semmi nyoma, sokkal inkább a közvetlenség fejeződik ki a képen. A festő a saját korába helyezi a bibliai jelenetet. Mária arcán nem meglepődés, hanem sokkal inkább félelem és megilletődés érződik.

A preraffaeliták azért kedvelték jobban a Bibliát más irodalmi forrásoknál, mert az ókori történelem lenyomatát, egyetemes igazságokat láttak benne, és új életet leheltek azokba a történetekbe, melyeket a modern élet szempontjából fontosnak gondoltak. A testvériség tagjai a hagyományos, idealizált ábrázolásmód helyett természet és modell után dolgoztak, és aprólékosan megfestették a jelenetek minden részletét. Az életszerű vallásos alakok azonban rengeteg kritikát kaptak. A vallásos művészet hagyományát követve a képek minden kis részlete mélyebb értelmet nyert: utalások, jelek és szimbólumok árulkodnak az ábrázolt alakok történetéről és legbensőbb gondolatairól.

Akkoriban a régi mestereket másolták a művésznövendékek, sőt a már nem is annyira kezdő művészek is. A természet utáni rajzolás és festés csak a későbbi évtizedekben vált általánossá. A preraffaelita csoport tagjainak inspirációt jelentettek a középkori művészek alkotásai, a képek síkszerű kompozíciója, az erőteljes kontúrok, a kissé fakó színek. Ámbár később nagyon is erőteljes színeket használtak, akkor már inkább Leonardo és Tiziano hatása érződik a műveiken. Azonban nem csak a forma, a stílus, a színek fontosak; a preraffaelita művészek a saját koruk problémáira akartak reagálni, a modern kor kérdéseire igyekeztek válaszokat kapni. (Ahogyan ezt jelen korunk művészei is teszik, több-kevesebb sikerrel). Hatottak rájuk a mitológiák hősei és hősnői, többek között Dante művei is. Rossetti apja irodalomtudós volt, nem véletlenül nevezte el a fiát a nagy olasz költőről, Dante Alighieriről. A festő már fiatalon lelkesedett a Beatricéhez köthető kultuszért, a múzsát sokszor a saját modelljeivel azonosította, legtöbbször a feleségével, Elizabeth Siddallal.

Egy kiállítás nem csak tárgyak lelőhelye, amelyeket ritkán tesznek közszemlére. Megnyílik előttünk az adott korszak belső világa is. Emberek, arcok, modellek tűnnek fel, emberi kapcsolatokra derül fény. Életrajzok és sorsok tárulnak föl egy-egy kiállításon. A kurátorok, művészettörténészek most is remek munkát végeztek. A képek mellett nem csupán a nevek és a címek olvashatók, hanem minden, ami összefüggésben lehet a kép keletkezésének történetével.

A kiállítótermek falain afféle kísérő, hangulatkeltő illusztrációként tapétaszerű fényképeket láthatunk az 1800-as évek közepének nagyszerű fotográfusától, Julia Margaret Camerontól. Szándékosan kissé életlen portréképek ezek. A finom érzékenységgel készített alkotások tökéletesen beleillenek a preraffaeliták gondolatvilágába. Az egyik női portré Jane Morrist ábrázolja, aki nemcsak William Morris felesége volt, hanem Rossetti és a többi festő modellje is. Arca, alakja jó néhány képen látható a kiállításon. Hatalmas, hullámos, vörös hajkoronája, erőteljes, figyelemfelkeltő karaktere kétségkívül megragadja az embert, nem csoda, hogy a kortárs festőkre is nagy hatással volt. Dante Gabriel Rossetti éppen az utolsó festményén örökítette meg Jane Morrist Ábrándozás címmel. Ezt olvashatjuk a kép mellett: „A veszteség érzése változtatja át a természeti világ »testi szépségét« a szellem »lelki szépségévé«. Jane Morris dús lombozatú juharfa ágai között ül, s a kezében lévő loncvirág pedig egyszerre rügyezik és hervad. Jane elmerül a természetben, laza, zöld selyemruhája szinte egybeolvad a levelekkel. Álmodozik – a lonc erőteljes illatáról úgy tartották, hogy az álmokat serkenti.” Fanny Cornforth volt az a másik dús vörös hajú nő, akit Rossetti gyakran kért fel modellnek. Aurelia című képén is őt csodálhatjuk meg.

Rossetti és követői indították útjára a preraffaelita művészet második hullámát: mindenekfelett a szépség és annak csábereje érdekelte őket. Kidolgoztak egy újfajta költői portrétípust, és a körükhöz tartozó nőket irodalmi karakterekként ábrázolták. Független és önálló vagy éppen álmodozásba révedt figuráikkal elsősorban nem történeteket akartak elmesélni, hanem érzelmeket és hangulatokat teremteni. A kör tagjai ekkor kezdtek rajongani az érett reneszánsz művészeiért, Leonardo da Vinciért és Tizianóért, műveik finom fénykezeléséért, ritmikus vonalaiért és az ábrázolt gazdag drapériákért.

A kiállításon rajzok is láthatók, vázlatok készülő képekhez, ötletek kidolgozásra váró alkotásokhoz. Az egyik legmegkapóbb rajz az Árpád-házi Szent Erzsébet ájtatos gyerekkora című, amelyet Charles Allston Collins készített. A tiszta tekintetű lány finoman támaszkodik, vagy éppen arra vár, hogy bebocsássák a templom ajtaján. A későbbi olajfestményhez készített rajzot egy verses dráma ihlette, amely 1848-ban jelent meg A szent tragédiája címmel: „Hadd menjek be, Jézusom, / Űzd el bűnöm, bánatom. / Halljak angyaléneket, / Lássam szenvedésedet. / (…) Hadd búvok be kapudon, / Nincs barátom, rokonom; / Hajlékod majd enyhet ad, / Óvd meg nyírott nyájadat.”

A korszak egyik vezető egyénisége minden szempontból William Morris volt. Ő indította el azt a kézművesmozgalmat, amely forradalmasította a formatervezést Nagy-Britanniában és a világ minden táján. Mindebben a már említett felesége, Jane Morris, valamint nővére és lányai fontos szerepet játszottak. Különösen May Morris, aki a hímzésrészleget vezette. A Morris cég leszámolt a gyárakban készített rossz minőségű árucikkekkel és a borzalmas munkakörülményekkel. Az épületeket, bútorokat, textileket, ólomüvegeket és más tárgyakat tervező és készítő férfiak és nők az iparosítás előtti kézművességet és a természetes dekorációt alkalmazták, amelyet szebbnek, valószerűbbnek és érdemesebbnek tartottak. A kiállításon megtudhatjuk, hogy William Morris életében csupán egyetlen táblaképet alkotott Szép Izolda címmel. Az ő erőssége a dekoráció, a díszítés, az ornamentika volt.

A kiállításon közel száz műalkotást láthatunk; csak önkényesen lehet innen bármit is kiemelni. Talán néhány dolgot mégis meg kell még említenünk. Az utolsó terem tartogatja a legizgalmasabb meglepetéseket. A kiállítás egyik igazi szenzációja John William Waterhouse Shalott kisasszonya című nagyméretű festménye. Igazi öröm lehet a látogató számára megcsodálni ezeket az irodalom ihlette, romantikus képeket. Waterhouse rendkívül sikeres festő volt, akinek alkotásait eddig eredetiben nem nagyon láthattuk idehaza. A preraffaelita stílust és témákat ültette át nagy formátumú, akadémiai kiállításokra szánt vásznakra. Tennyson költeményének, a Shalott kisaszonyának főszereplőjét megátkozták: halál vár rá, ha elhagyja a tornyot, ahol meghímezte a világ tükörben látott történéseit. Amikor azonban megpillantja Lancelot lovagot, fittyet hány az átokra. Kint, a hideg világban, a halál torkában elköti a csónakot, hogy megtalálja a férfit. A fecskék alacsonyan szállnak, a szél belekap a hajába, és kioltja gyertyáit.

A magyar vonatkozású alkotásokat, ahogyan már említettük, a második emeleten nézhetjük meg. Érdemes külön figyelni erre, mert könnyen kieshet a látókörünkből. A Gödöllői Művésztelep alkotóira hatottak leginkább a preraffaeliták: Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, Undi Mariska képviselik a magyar művészeket. Persze különleges látásmódjával, sajátos világszemléletével nem maradt ki Gulácsy Lajos sem, és láthatunk még másokat is. Mindenképpen érdemes ellátogatni a Nemzeti Galériába, és megnézni ezt a csodálatos kiállítást a magyar vonatkozású alkotásokkal együtt.

A tárlat a Nemzeti Galéria C épületében látható, augusztus 22-éig.

Szerző: Mészáros Ákos

Fotó: Mészáros Ákos; Wikimedia Commons; Magyar Nemzeti Galéria

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.