Újabb gondolatok a Kamaszok című sorozatról

A Mértékadó hasábjain már foglalkoztunk vele, rámutatva számtalan erényére: a felvetett téma aktualitására, a remek színészi játékra, a dramaturgia magas minőségére és az operatőri munka egészen egyedi kivitelezésére. A sorozat marketingje során azonban azt lehetett látni, hogy az alkotók igyekeztek leszűkíteni és egy meghatározott irányba fordítani az értelmezést. Azt is tapasztalhattuk, hogy az interneten olvasható kritikák sokszor legalább annyira reagáltak erre, mint magára a sorozatra. Érdemes elidőznünk e felvetéseknél néhány gondolat erejéig.

Az egyik részben a rendőrök bemennek abba az iskolába, ahová a tizenhárom éves Jamie, a gyilkosság elkövetője (Owen Cooper) és áldozata is járt. Itt tudja meg Bascombe felügyelő (Ashley Walters), hogy hiába törték fel a mobiltelefonokat, vizsgálták meg a számítógépeket, a talált információkat nem voltak képesek értelmezni. Kiderül, hogy a meggyilkolt lány számtalan sértő jelzést és üzenetet küldött Jamie-nek, többek között incelnek csúfolva a fiút. Nem véletlen, hogy tájékozatlan volt a nyomozó, az idősebb korosztály általában nincs tisztában azzal, mit is jelent ez. Pedig a Z generáció tagjai és a náluk fiatalabbak számára nem csak az incel, hanem a hozzá kapcsolódó manosphere, chad vagy a looksmaxxing kifejezések is ismerősen csengenek.

Akiknek a közösségi média nem egyenlő a Facebookkal – ezt ugyanis már csak a „boomerek” használják –, azok jól tudják, hogy a manosphere – talán férfiszféraként lehetne visszaadni – különböző online csoportok gyűjtőneve. Az ide tartozó influenszerek arra próbálnak választ keresni, hogy bizonyos férfiakat (fiúkat) miért utasítanak vissza a nők. Szerintük ugyanis a nők nyolcvan százaléka a férfiak húsz százalékát választja. Azoknak adnak tanácsot, akik ebbe a „maradék” nyolcvan százalékba tartoznak.

Mint például az incelek (involuntary celibate, azaz kényszerű cölibátusban élő). Ők azok a férfiak, akik hiába próbálnak párkapcsolatot kialakítani, legtöbbször kudarcot vallanak. Az általuk használt szleng egyik sajátos fogalma a chad – a macsó kinézetű, kigyúrt férfi –, a másik pedig a stacy – az a nő, aki olyan, mint egy Barbie baba. A looksmaxxing (a kinézet „kimaxolása”) pedig egy olyan módszer, amivel az incelek elérhetik, hogy a nők őket válasszák. Az étkezéstől kezdve az edzésen át egészen a plasztikai műtétekig mindent bevetnek, hogy valamiképp chaddé váljanak. Ez egyébként nem csak arról szól, hogy valakit jobban szeressenek a nők; az életben is sikeresebbek, boldogabbak akarnak lenni: a szociális ranglétrán – alfa, béta, gamma férfiak – szeretnének feljebb jutni.

E sajátos körbe tartozó fiúk és férfiak persze keresik, hogy mi az oka a sikertelenségüknek. Természetesen számtalan válasz születik, van közöttük olyan, ami meglehetősen szélsőséges, az említett nyolcvan-húsz szabály sem állja meg a helyét, de ettől még van igazság abban, amit állítanak. Már csak azért is, mert a kifejtett vélemények mögött sokkal inkább egy közérzet, mintsem valamiféle tudományos alapokon álló, szociológiai mélységű elemzés húzódik meg. A Kamaszok körül keltett hullámok elsősorban azt az értelmezést hozták a felszínre, hogy e férfiak úgy látják, sanyarú sorsukért a feminizmus a felelős, vagyis egészen egyszerűen nem tudják megemészteni a nők emancipációját. A Jamie-hez hasonló incel fiúk pedig kis szörnyetegek, akik – mint azt a sorozatban is láttuk – bármikor képesek a legrosszabbra, akár arra is, hogy öljenek. Az interneten egyébként elég nehéz rálelni a manosphere-tartalmakra. Ha valakit ez a téma érdekel, sokkal inkább olyan cikkeket talál, amelyek ennek veszélyére figyelmeztetnek, sőt, egyenesen pánikot keltenek. A film marketingje és a kritikák is elsősorban ebbe az irányba terelnek bennünket.

E törekvésekben nem nehéz tetten érni korunk divatos, ideologikus megközelítését. Az okokat ugyanis elsősorban nem itt, vagyis nem az emancipáció elutasításában kell keresni. Ez már inkább csak hibás reakció egy létező jelenségre. Az online térben egyébként otthonosan mozgó fiatal férfiak azért sem találnak maguknak párt, mert ehhez szükség van arra a személyes kapcsolatra, ami igencsak idegen a számukra. Az elutasítást is nehezebben viseli ez a korosztály, a kudarcot pedig egyenesen tragédiaként éli meg. A mély és érzelmekkel teli, tartós párkapcsolat kialakításának nehézségeit persze nem a Z és az alfa generáció tapasztalta meg először, ez a probléma évtizedek óta része az életünknek.

A manosphere-magatartás mögött ott van egy másik tényező is, méghozzá a nemi szerepek összekuszálódása. Nem csak a krimik és az akciófilmek főhősei között találunk egyre több harcias és kigyúrt nőt, akik ráadásul olyasmit visznek véghez egy korábban férfiasnak tartott közegben, ami a valóságban nem is lehetséges. Más filmekben, sorozatokban pedig a férfiak nemcsak gyengék és érzelmeskedők, de egyenesen teszetoszák, ügyetlenek, és a harcművészetekben sem valami járatosak. Az amazon típus megjelenítése nem feltétlenül azt jelenti, hogy ez lenne a társadalmi elvárás a nők felé, ám azt elmondhatjuk, hogy a férfiasan viselkedő férfiak nemkívánatosak lettek. Nem csoda, ha a fiúk és a fiatal férfiak nem találják a helyüket, hiszen semmilyen fogódzót nem kapnak azzal kapcsolatban, hogyan is kellene viselkedniük, miközben a hagyományosan férfias erények – a hűség, a bátorság, az erő, a kitartás, a gyengék védelmezése – át lettek sorolva a toxikus maszkulinitás körébe. Vagyis a párkapcsolati nehézségek mellett a nemi szerepek feloldódása, elbizonytalanodása áll a fent említett jelenségek hátterében.

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írta József Attila. Ezt a közel kilencven évvel ezelőtt született gondolatot minden filmesnek ki kellene tennie az asztala fölé. Mert nem elég, ha egy szakmailag és művészileg is első osztályú alkotást hoznak létre, legalább annyira fontos, hogy a valóságot közvetítsék. Csak akkor van esély egy létező társadalmi probléma megoldására, ha helytálló a rendező diagnózisa, máskülönben filmje csak egy ideologikus megközelítés visszhangja lesz.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.