Újabb kortárs kéziratos forrást azonosítottak VII. Gergely pápa egyházi reformjáról

Amint az a 2022. október 3-i beszámolónkból is kitűnt, a brit nemzeti könyvtár középkori kánonjogi kéziratállományát szisztematikusan feldolgozó kutatómunkája során Szuromi Szabolcs Anzelm egyre több eddig nem ismert vagy nem megfelelően azonosított kiemelkedő emléket tár fel. Ezek közé tartoznak VII. Gergely pápa (pontifikátusa: 1073–1085) jóbarátjának, Luccai Szent Anzelmnek a szövegtanúi is. Mint ismert, a professzor 1999-ben kezdte meg a Szent Anzelmnek tulajdonított, eredetileg 1081 és 1083 között összeállított kánonjogi gyűjtemény kéziratainak vizsgálatát, amelyből – a gyűjtemény kortárs jelentőségét figyelembe véve – nagyon kevés szövegtanú volt korábban ismert: mindössze tizennyolc. Ezekből is több csak töredékesen, és jóval az eredetileg feltételezett keletkezési dátumnál később elkészült másolatban (12. század második fele, 16-17. század). Szuromi professzor 2001-ben végezte el a Biblioteca Apostolica Vaticanában Szent Anzelm kánongyűjteménye eredeti szerkezetének rekonstrukcióját, új kutatási módszertan bevezetésével átrendezve az addigi tudományos eredményeket. Az ezt követő folyamatos vatikáni, oroszországi és angliai szisztematikus kutatás lehetővé tette számára újabb szövegtanúk azonosítását, valamint Luccai Szent Anzelm munkásságának pontosabb megértését. Így sikerült felfedezni, azonosítani, datálni és lokalizálni további négy kéziratot: 2001-ben (Vatikán), 2006-ban (Vatikán), 2021-ben (Szentpétervár) és 2022-ben (London). A legutóbb, március 29. és április 1. között Londonban feltárt kézirat immár az ötödik az általa felfedezett szövegtanúk sorában, melyek Luccai Szent Anzelm „legjobb gregoriánus kánonjogi munkaként” számontartott joggyűjteményét tartalmazzák. Ezzel nemcsak huszonháromra növekedett az azonosított anzelmi kánoni kéziratok száma, hanem a szövegtanú sajátos szerkezetéből – összevetve a további kéziratokkal és Luccai Szent Anzelm tevékenységével – világos kép rajzolódott ki a gyűjtemény összeállításának eredeti indokairól.

Természetesen az újonnan azonosított kézirat eddig is szerepelt a British Library katalógusában; azonban más név, más tartalom, szerkezet, kor- és keletkezésihely-meghatározással. A kódexet eredetileg Pontificale Romanum címmel tartották számon, és így szerepelt az 1843-ban Londonban nyomtatásban napvilágot látott katalógusban is. A kötetet a British Museum 1838. július 27-én vásárolta meg egy leuveni könyvkereskedőtől (ennek adatait bejegyezték a kódex belső borítólapjára). Ahogy az első, rövid és felületes leírás is téves volt, úgy sajnos a 21. századi elektronikus katalógusba átvezetett adatok is számos pontatlanságot tartalmaztak. Ennek elsődleges oka egy jelentős, 2010-ben megjelent monográfia volt, amely tévesen legalább három egységből utólag egyesített munkaként írta le a kódexet, és sajnos közvetlen befolyást gyakorolt a kézirat modern bemutatására. Az említett munka szerzője a kézirat első egységeként Wormsi Burchard püspök joggyűjteményének (1008–1022) 19. könyvét jelölte meg, amely a bűnbánatnak van szentelve, és önálló gyóntatói segédkönyvként is másolták. A második művet Chartres-i Szent Ivó kánongyűjteménye Panormia szövegcsaládjának kivonatos szövegeként azonosította. Végül a kódexhez önállóan hozzákötött kiegészítésként jelölte meg a kézirat zárásaként elhelyezett vérrokonsági táblázatot. A keletkezési időt – feltételezve a Chartres-i Ivo munkájától függőnek tűnő főszöveg megszokott datálását – a 12. század második vagy harmadik negyedére tette. A gyűjtemény összeállításának helyéül pedig Észak-Franciaország vagy a mai Belgium területét jelölte meg, a kódex korábbi, Leuvenhez közeli őrzéséi helyét szem előtt tartva. Azonban a kézirat alapos paleográfiai, kodikológiai és szövegkritikai vizsgálata tükrében a fentebb felsorolt állítások mindegyike komoly kérdéseket vet fel. Ezzel együtt azonban lehetővé teszi a kódex és a benne fennmaradt szöveg sajátosságait maradéktalanul figyelembe vevő leírást, így a kézirat kellőképpen alátámasztott azonosítását.

Megvizsgálva a kódex szerkezetét és a benne található ívfüzetek folyamatos egymásutániságát, megállapítható, hogy egyetlen, egységes műről beszélhetünk, nem pedig egy három munkából utólag összeillesztett kötetről. Az első egység figyelmes olvasása, szerkezete, a benne lévő kánonok száma és az idézett szövegek tartalma minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy mindez nem Burchard gyűjteményének híres 19. könyve, hanem Luccai Szent Anzelm kánonjogi munkájának 11. könyve, amely hasonlóan a bűnbánatnak volt szentelve, és szintén segítette a papok gyóntatási tevékenységét. Ennek megfelelő következtetésre jutunk, ha a második egységet – az eddigi katalógusban főszövegként szereplő anyagot – következetesen elemezzük. A tizenhárom könyvre történő jól látható felosztás, az egyes könyvek tematikája és meghatározó kánonjai világosan alátámasztják, hogy a második egység anyaga nem egy sajátosan rövidített formájú Panormia, hanem Szent Anzelm híres gregoriánus kánongyűjteményének egy eddig ismeretlen, korai szövegtanúja, amely összetételében követi a Szuromi professzor által 2001-ben rekonstruált eredeti formát. A kötet végén olvasható vérrokonsági táblázat szokásos kiegészítője – de nem utólagosan hozzákötött egysége – Luccai Szent Anzelm gyűjteménye olyan kéziratainak, amelyeket a lelkipásztori tevékenység, azaz a székesegyházi vagy plébániai szentségkiszolgáltató feladat gyakorlásához használtak.

A keletkezési idő és hely pontos meghatározása szintén jelentős módosítást igényel a jelenlegi katalógusban szereplő állításokhoz képest. Az időpont megjelölésében – a fentiekben bemutatott korábbi, de téves elmélet – minden bizonnyal a Chartres-i Szent Ivóra visszavezetett szövegcsaládok elvi keletkezési dátuma (1093–1095) és a három mű közötti szövegfejlődés feltételezett időszakainak logikus figyelembevétele szerepelt. Szent Anzelm gyűjteményének egyértelmű azonosításával ez az indoklás már nem állja meg a helyét, így kénytelenek vagyunk magára a szövegre, annak szerkezetére, az előforduló kánonok szerzőire és dátumára, valamint az egyes kánonok szövegkritikai elemzésére alapozni. Összehasonlítva az újonnan felfedezett szövegtanút a 2022-ben szintén Londonban azonosított és az eddig egyedüli ismert közel kortárs példánnyal (1095 és 1098 között), a belső érvek – különösen a pápai levelek –, valamint a szöveg másolásának stílusjellegzetességei és a szövegtanúnak a lelkipásztori gyakorlatba történő gyors bekerülése a 11. század végét, azon belül a kódex 1088 és 1092 közötti létrejöttét valószínűsíti. Ezzel mindenképpen a jelenleg ismert legkorábbi szövegtanúja Luccai Szent Anzelm joggyűjteményének.

Fontos azonban szót ejteni a már többször említett másolási hely meghatározásáról, amely újabb sajátos tulajdonsággal ruházza fel az elemzett kéziratot. Fentebb szóba került, hogy a leuveni könyvkereskedőtől 1838-ban történt vásárlás ténye lényegileg megzavarhatta a kódex eredetének pontos lokalizációját. Holott a kézírás formája és a díszítéshez használt színek, nem beszélve a pergamenlapok kidolgozásának sajátosságairól kétségtelenné teszik a kézirat itáliai eredetét, és teljes mértékben kizárják a francia vagy németalföldi keletkezést. A kódex belső borítóján világosan kivehető a leuveni könyvkereskedő pecsétje, aki 1829-ben felvásárolta a parki premontrei apátság eladásra felkínált könyvállományát. A parki apátságot – amely Leuventől délkeletre található – 1129-ben alapították (azaz mindössze nyolc évvel Prémontré létrehozása után), még Xanteni Szent Norbert életében. A könyvtári állomány szétszóródása miatt nehezen állapítható meg, hogy miként került a most bemutatott kézirat a premontrei közösségbe. Az azonban bizonyos, hogy a kódexet Luccához közel, Pisában készítették, a könyvmásoló műhely minden kortárs jellegzetessége azonosítható a szövegtanúban, különös tekintettel a vérrokonsági táblázat díszítéséhez használt ábrákra és motívumokra. Azt is tudjuk, hogy a szerzeteskanonoki élet megindításához Walter laoni apát kisebb kanonoki közösséget telepített át Parkba (a laoni apátságot 1124-ben alapították), amelyet majdnem három évig vezetett (őt követte a szintén Laonból származó Simon apát a közösség élén). A laoni kanonokkal együtt bizonyosan mind liturgikus, mind más könyvek is érkeztek az új apátságba. A premontreiek ellátták a környék lelkipásztori munkáját és a székesegyházi oktatást is. Mivel a most azonosított kánonjogi gyűjteményben kétszer is szereplő gyóntatási fegyelmi szakasz ugyanazzal a kézírással készült, valamint a vérrokonsági táblázatot a kötet végére – nem pedig a 10. könyv 35. kánonja utáni megszokott helyre – illesztették, mindenképpen a rendszeres lelkipásztori gyakorlatot igazolja.

A fentiekből jól látható, hogy a Szuromi Szabolcs Anzelm professzor által részletesen elemzett munkának, Luccai Szent Anzelm kánongyűjteménye jelenleg ismert legkorábbi – közel kortárs – szövegtanújának szisztematikus meghatározása nem pusztán egy további kézirattal gazdagította az anzelmi kollekció emlékét. Amennyiben végigtekintünk a különböző – már korábban megvizsgált – szövegtanúk tartalmán és Szent Anzelmnek a luccai székesegyházi iskola keretében végzett tevékenységén, akkor egy világos szándék és annak precíz megvalósítása rajzolódik ki előttünk. VII. Gergely pápa reformjai mind lelkiekben, mind az egyházi tanításban, mind az egyházfegyelem területén az Egyház megújítására irányultak. Ebbe a szellemi folyamatba illeszkedett bele Luccai Szent Anzelm, aki a székesegyházi káptalan műveltségét kívánta újjászervezni, bibliai (zsoltárkommentárok, hosszabb újszövetségi idézetek stb.), szentségtani és szentségkiszolgáltatási (különösen az Oltáriszentség, a szentmise bemutatása, a gyónás és lelkivezetés, valamint a házasság), egyháztani (Szent Ciprián, Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely) és egyházfegyelmi téren, és ezzel együtt az egyházmegyéhez tartozó papság hiteles életét. Erről tanúskodnak az egyes kéziratok tartalmában és szerkezetében megfigyelhető sajátos hangsúlyok, és emiatt vált gyűjteménye alkalmassá a premontrei közösségek mindennapi munkájában, majd pedig a székesegyházi oktatásban.

Forrás és fotó: Csornai Premontrei Apátság

Magyar Kurír