Égi áldás, földi remény – Szakrális újévi rítusok a székelyektől a palócokig

Míg a régi római naptár szerint az új év március 1-jén kezdődött, Caesar rendelkezése nyomán Kr. e. 46-tól kezdve már január 1-je jelöli az esztendő első napját.

A középkori Európában még többféle évkezdet volt szokásban.

Hazánkban a középkor folyamán több időpont is élt egymás mellett (karácsony, húsvét, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Szent Mihály napja), közülük a karácsonyi évkezdet volt az egyik legelterjedtebb. A január elsejei évkezdetet a XIII. Gergely pápa által 1582-ben megreformált naptár tette általánossá, amelyet Magyarországon 1587-ben vezettek be. Ezzel együtt már 13. századi okleveleink is említik az itáliai eredetű szokást a január elsejei jókívánságokról és ajándékozásokról. Újév napjához a későbbi századokban ugyancsak számos hiedelem és szokás kapcsolódott.

Az újévi szerencsekívánás szokását napjainkig a gyermekek újévi köszöntői őrzik. Bukovinában 10–12 éves gyermekek jártak, s járnak néhol ma is köszönteni. A kapolyi (Somogy megye) gyermekek újév reggelén így köszöntek be a házakhoz:

„Adjon Isten három bé-t,
három f-et,
három pé-t,
bort búzát, békességet,
faint főző feleséget,
pipát, puskát, patronázst,
meg egy butykos pálinkát!”

Ezután kántáltak:

„Újesztendő, vígságszerző, most kezd újjulni,
Újjuláskor víg örömmel akkor hirdeti,
Hirdeti már a Messiás, eljöttünk lenni.
Legyetek hát az Istennek igaz hívei.
Alsó kéki, fölső szépi dicsérd uradat,
Uram áldja menny, föld, tenger te megtartódat.
Megtartódnak teljes szívből mondj hozsannákat.
Hozsanna néked Úristen, adj jó napokat!”

Dél- és Nyugat-Dunántúl néhány községében máig szokásban maradt a regölés, melynek fő időpontja december 26., Szent István protomártír ünnepe, de számos helyen egészen újévig jártak regölni a legények, elsősorban lányos házakhoz.

Regösök Garaboncon, Zala megyében, 1899
Fotó: Arcanum

Újévre fordulván a népi hitvilágban „megnyílik az ég”, a közösség pedig Isten áldását kéri a következő esztendőre.

Székelyföldi hagyományok Háromszék és Csík vidékéről

A székelyeknél a vallás és a mindennapi élet szervesen összefonódik, szilveszter éjjelén és újév napján is a templom a falu központja. A csíkmenasági Szeplőtelen Fogantatás-templom a székely gótika egyik ékköve, itt az óév utolsó óráiban a mai napig a falu különböző utcái és társulatai (pl. Oltáregylet) váltják egymást az imában. Sok településen, így Csíkmenaság mellett Gelencén is az óév esti hálaadása, a Te Deum a nap legfontosabb része. A falu közössége ünnepélyes köszönetet mond Istennek a búcsúztatott esztendő kegyelmeiért. Szokás volt név szerint megemlékezni az év során elhunytakról, néhány helyen ma is élő hagyomány, hogy miután az elhunyt nevét felolvasta a pap, a család feláll, és gyertyát gyújt a lelki üdvéért. A pap felolvassa a megkereszteltek és a frissen megesküdött párok neveit is, akikért közösen fohászkodik a közösség.

Székely lájbi elölről és hátulról
Fotó: Néprajzi Értesítő (1904. 3–4. sz.)

A templomba természetesen lehetőség szerint viseletben – férfiak lájbiban, hímzett posztóharisnyában, fényesre pucolt csizmában, asszonyok és leányok színes, csíkos szőttes rokolyában (ennek színei és csíkozása falvanként, sőt családonként is eltérhet, a viseletből kiderül, ki hová valósi), hímzett ingvállban – érkeznek, különösen a Kászonok (Kászonaltíz, Kászonfeltíz, Kászonimpér, Kászonjakabfalva és Kászonújfalu) és Csík környékén. A viselet makulátlan tisztasága és rendje sorsfordító jelentőséggel bír, hiszen amilyen öltözetben találja az embert az év fordulása, olyan rend és tisztaság – vagy éppen hanyagság – jellemzi majd az egész esztendejét. Az ünnepi viselet, a legszebb szőttes, a legfehérebb ing viselése a lelki megtisztulást is szimbolizálja a hálaadásakor.

A szentmise egyben a falu legfőbb seregszemléje is, ahol a közösség tagjai szigorú és ősi ülésrend szerint foglalják el helyüket a templompadokban, tanúságot téve összetartozásukról. A Néprajzi Lexikon és a helyi gyűjtések szerint több „tilalom” is élt a székelyeknél: újév napján az ünnepi miséről sietve kellett megindulni – nem volt helye beszélgetésnek, pletykálkodásnak –, mert úgy hitték, aki először ér haza, az lesz az évben a legszorgalmasabb. A templomba üres zsebbel sem volt szabad menni (kellett bele egy érmét vagy egy szem búzát tenni), hogy Isten áldása legyen mire szálljon.

Csíkmenaság, Szeplőtelen Fogantatás-templom
Fotó: Horogszegi-Lenhardt Erika

Szigorú rituálé volt a kúthoz menés is, mely hagyományt szintén sok helyen őrzik még: az újévben merített első víz az „aranyvíz”, amivel ha megmosakodik az ember, egész évben tiszta és egészséges lesz, Isten kegyelméből. Miután hazatértek a templomból, ebédidőn az asztalfőn ülő családfő vette át az irányítást. Mielőtt hozzáfogtak volna a hagyományos ételekhez – gazdag orjaleveshez (szárnyast nem ettek, nehogy elkaparja a szerencsét), töltött káposztához –, a gazda keresztet vetett, és a következő archaikus áldást mondta el a családja körében: „Úr Jézus Krisztus, ki az esztendőket sorjában adod, áldd meg ezt az asztalt és ezt a hajlékot! Adtál nekünk kenyeret az elmúlt évben, kérünk, ne hagyj el minket az újjászületett esztendőben sem. Áldd meg a gazda munkáját, az anya gondoskodását, nevelkedjenek a gyermekek a Te szent nevedben. Hogy amit ma itt jókedvvel elfogyasztunk, váljék egészségünkre és lelkünk üdvösségére. Ámen.”

Újév Csángóföldön: Pusztina és Lészped archaikus hite

A moldvai csángók a kereszténység egy egészen ősi, szinte középkori rétegét őrzik. A pap újévi áldása mindennél fontosabb, arról lemaradnia senkinek sem szabad. Bár a hivatalos vízszentelés január 6-án, vízkeresztkor van, a csángó falvakban már újév napján megkezdődik a házszentelésre való lelki felkészülés.

Moldvai csángók népviseletben, 19. század
Fotó: OSZK Digitális Képarchívum

A moldvai falvakban, mint Pusztina, Lészped vagy Klézse, az első feladat a „keresztút” előkészítése: a hívek már napokkal korábban kitakarítják a házat, fehér terítőt tesznek az asztalra, amelyre sót, kenyeret és egy tál vizet készítenek. Amikor aztán a pap vízkeresztre megérkezik a kántorral és a harangozóval, a család a kapuban várja őket, hogy fogadják a Szent Keresztet. A házszentelés során a pap szenteltvízzel, izsóppal meghinti a szobákat, az istállót és a gazdasági épületeket is, hogy a rontás ne férjen se emberhez, se állathoz. Az ajtófélfára krétával felírják az évszámot és a három király (2026 G+M+B – Gáspár, Menyhért, Boldizsár) nevének kezdőbetűit. Ez a jel távol tartja a „tisztátalan lelket” a háztól az egész esztendőben. A szentelés után a családtagok kortyolnak a szenteltvízből, a maradékot pedig nem öntik ki, hanem a kútba vagy a veteményesre hintik, hogy áldás legyen rajta.

Gyimesi csángók, 1941
Fotó: Mikecs László 

Szép hagyomány a Szent Család-járás, amit bár sok helyütt adventi szokásként ismerünk, csángóföldön egészen az újévig tarthat. Ilyenkor került az asztalra a „Jóisten kenyere”: az új kenyérre keresztet rajzoltak, és csak azután szelték meg, hogy a pap megáldotta a közösséget az újévi misén.

Mezőség és Kalotaszeg: a rend és az áldás földje

Szék, Méra falvaiban – különösen a református és katolikus közösségek – ugyancsak szigorú rend szerint ünnepelnek. Mezőségben újévi szokás a legények bibliázása, amikor a fiatal férfiak, fiúk körbejárnak és vallásos énekekkel köszöntik a szomszédos házak gazdáit. Itt is különösen figyelnek arra, hogy a templomban lehetőség szerint mindenki a tiszta, ünnepi öltözetben, Széken például a híres piros-fekete hímzésű, vagy Méra vidékén a fehér-színes hímzésű, gazdagon díszített bőr mellényes viseletben jelenjen meg.

Tisztaszoba vetett ággyal, tálalószekrénnyel. Méra, 20. sz. közepe
Fotó: Magyar Néprajzi Lexikon

Az első újévi istentiszteleten való részvétel kötelező; aki hiányzik „kizárja magát az éves áldásból”. Éjfél után zajlik természetesen vigadalom is: a mezőségi Széken a hagyomány szerint újévkor a három „szeg” (felszeg, forrószeg, csipkeszeg) külön-külön mulatságot hirdet, de a harangok meghúzása is szent kötelesség: a szentelt harang szava elűzi a rosszat a falu ege felől.

Az új esztendő köszöntése Palócföldön: Rimóc és Hollókő öröksége

A palócoknál, vagy ahogyan a néprajzi emlékezet mély vallásosságuk okán nevezi őket, a „szent palócoknál” az esztendő fordulója a belső és külső megtisztulás szent időszaka. Számukra az újév nem zajos mulatság, hanem a mennyei seregekkel való titokzatos találkozás ideje, melynek középpontjában az úgynevezett „angyali vigyelem” áll. Úgy tartják, hogy az év első éjszakáján az angyalok meglátogatják a földi hajlékokat, ezért a tisztaszobát patyolattá varázsolják, az asztalra pedig friss kenyeret és sót készítenek, hogy a mennyei vendégek lakomázhassanak, s cserébe áldást hagyjanak a házon. Sok családban ilyenkor egy-egy tag virrasztva imádkozik, ő felel azért, hogy a beköszöntő kegyelem ne álmában, hanem éber lélekkel virrasztva találja a közösséget.

Tisztaszoba egykori lakóházban Hollókőn (1964)
Fotó: Hollókői Falumúzeum

Ezt a mély áhítatot tükrözi a Luca-napi búza sorsa is, amely az adventi várakozás sötétjéből a fény felé törve karácsony táján éri el legszebb zöldjét, s az ünnepkör végéig az élet megújulásának jelképe marad. A zöldellő búzát az oltár elé helyezik, hogy a pap áldása után az eljövendő termés ígéretére emlékeztessen. A palócok gyakran a december 27-én, Szent János napján megáldott borral köszöntik egymást, bízva annak gyógyító és oltalmazó erejében.

A falvakban felcsendül az újesztendei kántálás, amely nem csupán rigmusfaragás, hanem énekelt imádság. A legények és gyermekek vallásos énekekkel járják a házakat, s minden beköszöntőt a Megváltó nevével kezdenek és fejeznek be, az adományokat pedig Isten látható gondoskodásaként fogadják el. A hajnali mosdás is rituálé: az „aranyvízbe” helyezett alma és a közben elmondott Miatyánk azt a célt szolgálja, hogy a családtagok lelke és teste tiszta maradjon egész esztendőben. A „szent palócok” számára így válik az újév minden mozzanata – a takarítástól az étkezésig – fohásszá, amelyben a látható világ és a láthatatlan égiek sorsa elválaszthatatlanul összefonódik.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

BAKÓ Ferenc: Palócok. Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága, Eger, 1989.
BÁLINT Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Szent István Társulat, Budapest, 1973.
DÖMÖTÖR Tekla: Magyar népszokások. Corvina Kiadó, Budapest, 1974.
Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár, 1863.
ORTUTAY Gyula (szerk.) Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977–1982.
PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.): Magyar Néprajz VII. kötet: Népszokás, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
POZSONY Ferenc: A moldvai csángók magyar népművészete. Gondolat Kiadó – Európai Folklór Intézet, Budapest, 2005. (A 2002-es kutatási adatok alapján bővített kiadás).

Kiemelt kép: Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye (hószánra alkalmatlan időjárás miatt lovasszekérrel indultak Gyimesfelsőlokon a házszentelésre 2024 januárjában)

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír