Ukrán és más menekültek szolgálatában – Hardi Orsolya és Ferenc Taizéből induló missziója

– Mióta éltek Taizében, és mi a feladatotok?

– 1998-ban érkeztünk, már családként. A ’90-es években sok magyar fiatal jött ide; önkéntesként akár hónapokat, éveket is töltöttek itt. Ilyenek voltunk mi is a férjemmel, itt ismerkedtünk meg. Egyszer csak Roger testvértől kaptunk egy telefonhívást, hogy eljönnénk-e hosszabb időre. Feri a Pázmányon tanított francia és arab irodalmat, én pszichopedagógusként dolgoztam. Jól megvoltunk Magyarországon, mégis elindultunk. Kezdetben az ide érkezők ellátását, élelmezését szerveztük, és jött hozzá sorban sok más feladat. Önkormányzati képviselő is vagyok három ciklus óta a kis faluban, márciusban pedig polgármester-helyettes leszek. Az egyik feladatom a 2000-es évek eleje óta a Taizébe érkező migránsok, menedékkérők fogadásának a koordinálása. A közösség egy régi házában lakunk, ahol a történelem során sokszor fogadtak be menekülteket, a negyvenes években zsidó üldözötteket és francia ellenállókat is. Taizében koncentrálódik a világ sok konfliktusa – látjuk Ukrajnát, Libanont, Palesztinát; sok menekültet fogadtunk Szíriából, Szudánból, Kurdisztánból, Irakból. Az ember próbál itt magába nézni, szolidaritást vállalni azokkal, akik nála kevésbé szerencsések, és tenni azért, hogy a világ rendje egy picit helyreálljon. Makroszinten nem tudunk tenni, de aki az ajtón kopogtat, azt be tudjuk fogadni.

– A személyes, a családi életetekben mit jelent, hogy befogadjátok, aki kopogtat?

– Egy tragédiából indulva ajándékot is kaptunk a befogadásból 2016-ban, Calais-ból, ahol akkor 2000 fiatal migráns akart átjutni az Egyesült Királyságba. Az állam felszámolta a nem hivatalos menekülttábort, szétszórták a fiatalokat. Negyven muszlim fiú Taizébe jött, szudániak, eritreaiak, etiópiaiak, afgánok, szírek. Egy novemberi ködös estén érkeztek, az ő életük is megváltozott, és a miénk is, amikor közös kalandba keveredtünk. A legfiatalabb egy 13 éves eritreai fiú volt, nem maradhatott Taizében, a gyermekvédelmi hatóság intézetbe küldte egy hónap után. Minden hétvégén látogattuk, szünetekben eljött hozzánk, és a hatóságok megkérdezték tőlünk, nem maradhatna-e nálunk. Igent mondtunk. A nagykorúságáig nálunk volt. Most a szomszéd városban él és dolgozik, a lányaink a testvérüknek tekintik. A többiek egy-két évig maradtak Taizében, tanultak, dolgoztak, menekültstátuszt kaptak, megházasodtak, gyerekeik születtek. A migráció során olykor állatként kezelték őket, de amint emberként bántak velük, méltóságukat visszanyerve szárnyra kaptak, és nagy reménnyel vették újra kezükbe a sorsukat. A környéken sok a szőlő, oda mentek dolgozni. Egy hét után felhívtak a gazdák, hogy kéne beszélni a fiúkkal, baj van. Kicsit megijedtem, de kiderült, hogy túl gyorsan dolgoznak, le kéne kicsit állítani őket, mert a többiek nem tudják tartani a tempót. A másik kérdés az volt, hogy mivel muszlimok, nem isznak alkoholt, a szüret végén mit adjanak nekik a koccintáskor. A következő szezonban mindenki a szudáni munkásokat akarta, megfordultak a sztereotípiák.

A személyes találkozás szemléletváltásra ad lehetőséget.

– Az ukrajnai háború kitörése megváltoztatta az életeteket?

– Fontos újra és újra elmondani, hogy az ukrajnai háború 2014-ben kezdődött. A mi kapcsolataink családként körülbelül akkorra nyúlnak vissza; a taizéi közösség kapcsolatai pedig sokkal régebbre, még a volt Szovjetunió idejére. Hagyomány, hogy minden országnak van egy felelőse – egy testvér, aki követi az ország sorsát, és az ide érkező fiatalokkal tartja a kapcsolatot. 2014-ben a kelet-ukrajnai régióból nagyon sok fiatalnak menekülnie kellett, a nyugatibb országrészek felé, vagy Kijev felé mentek. Sok tragikus sorsú gyerek volt; az édesapa, a nagyobb testvér Kelet-Ukrajnában maradt, vagy a fronton volt, az anyukák a gyerekekkel együtt menekültek, és voltak árva gyerekek is. Csepp a tengerben, de mit lehet tenni ilyenkor? Azt tudtuk ajánlani, hogy nyaranta elhoztunk gyerekeket egy-két-három hónapra. Élvezték a szép tájat, a nyugalmat; programokat szerveztünk helyi önkéntesekkel. Nagyon jó volt, hogy valami konkrét dolgot tehetünk ebben a nehéz helyzetben. Ezek a gyerekek közben felnőttek, és amikor 2022. február 24-én megtörtént az ország letámadása, és elindult egy nagy menekülthullám, közülük is elindultak néhányan.

– 2022-ben ti magatok is fogadtatok be menekülteket?

– Nagyon sok kapcsolatunk volt, köztük olyanok, akiknek a családja Bucsa, Irpin területén, Kijev külvárosaiban élt. Mi ugyan Taizében voltunk, de a nagyobb családunk Budapesten. Ismerősök révén egy bucsai családból három generáció érkezett a budapesti lakásunkba, a teljes családunk megmozdult, amiért iszonyú hálásak vagyunk. Hamarosan úgy döntöttünk, hogy mi is hazamegyünk Magyarországra egy kis időre. Bucsán iszonyatos tragédiák történtek, az ő menekülésükről is egy regényt lehetne írni. Ők kezdettől fogva mégis azt várták, mikor mehetnek haza, átmeneti helyzetre rendezkedtek be. A fiatalok – bár jól tudták, hogy a háborúnak még nem lesz vége – hamar vissza is mentek, a házat újraépítették, és aztán, amint lehetett, a nagyszülők is utánuk mentek. Sok külföldi diák is érkezett, például az afrikai kontinensről, és nem volt hova menniük. Ebben a szürreális helyzetben Iványi Gáboréknál zimbabwei diákok is laktak a hajléktalanszállón, közülük nyolcan nálunk kötöttek ki. Ungvárról jöttek, nagyon kedvesek voltak, orvostanhallgató, mérnök, informatikus… Az anyósom lett a nagymamájuk, heteken át ő gondoskodott róluk.

– Többször is ellátogattatok a háborús Ukrajnába. Miért éreztétek fontosnak ezeket a látogatásokat?

– Még 2018-ban volt egy regionális taizéi találkozó a fiataloknak Lvivben. Mindenfelől jöttek, római katolikus, görögkatolikus, ortodox, protestáns fiatalok, baptisták, nagyon széles ökumené volt. A háború kitörése után, 2022 novemberében nekivágtunk, és újra elmentünk ebbe a városba, ahol akkor rengeteg karitatív szervezet központja volt. Sok barátunk élt ott a keleti országrészből. Az első éjszakai légiriadót itt éltük át: az az éjszaka számomra referenciapont;

láttam, hogy a sötétség és a világosság, a jó és a gonosz hogyan él egymás mellett.

A fiatalok, akikkel az óvóhelyen voltunk, óriási erővel, eltökéltséggel és reménnyel néztek a jövőbe, és próbálták egyrészt a mi biztonságunkat megteremteni, másrészt meséltek az életükről, a történetükről. Nincs elég pénz, infrastruktúra, de abból a kevésből kreativitással és eltökéltséggel fantasztikus dolgokat hoznak ki. A lvivi régi nagy cserkészcsapatból több fiú meghalt a fronton, nagy tisztelettel őrzik emléküket. Szombaton összegyűltünk, és müzli energiaszeleteket gyártottunk velük a fronthoz közeli állomásokra a katonáknak. Minden szeletbe tesznek egy gyerekrajzot és egy személyes üzenetet annak a katonának, aki lehetne az apjuk, a bátyjuk, és egy levelezési címet. Kialakul egy személyes kapcsolat, és gyakori, hogy amikor a katona hazajön, meglátogatja ezeket a fiatalokat. Láttuk, hogy a személyes emberi kapcsolatok szintjén hogyan lehet megőrizni a méltóságot, ami aztán reményt ad.

– A bombázások által sújtott keletibb területekre is elmentetek?

– 2025 májusában eljutottunk Bucsáig, meglátogattuk az ott élő barátokat. Egyszerre megrázó és felemelő volt, hogy Budapest után most ők fogadhattak minket bucsai otthonukban. Tele voltak hálával azokért a hónapokért, amiket nálunk töltöttek. Elmesélték a történeteiket, a szomszédaik történetét, akiket már csak a temetőben lehetett meglátogatni. Találkoztunk a plébánossal, aki akkor a saját két kezével temette el a Bucsában lemészárolt embereket. Hősként, szentként állta a sarat. Voltunk Kijevben is, ahol nagyon sok barátunk, ismerősünk van.

Azt láttuk itt is, hogy a fiatal generációkban mennyi kitartás van, milyen nagy reménnyel néznek a jövőbe. Nem akarom túlidealizálni az ukrán fiatalokat, van sok elkeseredettség is, de nagyon megindító azt látni, sokan mennyire proaktív módon veszik kezükbe a sorsukat.

Szeretik a hazájukat, szeretnék, ha béke lenne. A metróban velük töltöttük az éjszakát, utána mi lefeküdtünk aludni, ők mentek az iskolába, egyetemre, a szülők dolgozni, mert megy tovább az élet, miközben minden éjszaka bombáznak. Mindenkinek van már olyan családtagja, barátja, aki odaveszett. Mindenhol az első utunk a temetőbe vezetett, együtt imádkoztunk a síroknál. Tapinthatóvá válik a veszteség, amit elszenvedtek.

– Hogyan élnek a fiatal barátaitok Kijevben?

– Az egyetemi lelkészség fiataljaival egy kávézóban beszélgettünk. Kijevben állandóak a bombázások, sokan már le sem mennek az óvóhelyekre. Amikor beindult a légiriadó, összeültek online, vagy ahol éppen voltak, és együtt Hannah Arendtet olvastak – az ő filozófiája körül alakult ki számukra az ellenállás egy módja. Nem politikáról beszéltek, de Hannah Arendt minden szava az ő mindennapjaikról, a totalitárius rendszerekről, az elnyomásról szól. Voltunk sok plébánián, a görögkatolikus szemináriumban, hiszen ezen az úton mi képviseltük a taizéi közösséget. Évente két-három pasztorális látogatás is van; két testvér most érkezett vissza Taizébe. Szeretnék, hogy majdnem folyamatos jelenlét legyen az ukrán fiatalok között, hogy ne érezzék magukat elszigetelődve, elfeledve. Azért megyünk oda mi is, hogy velük legyünk, a látogatásunk reményt ad nekik.

Azt mondják, ha mi el merünk menni odáig, akkor van remény.

– Taizében is fogadtok menekülteket, ukrán családokat is?

– Taizében is vannak ukrán menekültek. Próbáljuk őket támogatni, először a dokumentumok megszerzésében, aztán a mindennapi élet kihívásaiban, nyelvtanulás, iskola, munkahely… Szívbemarkoló, hogyan szóródnak szét a családok, szakítja szét őket a háború. Nemrég érkezett egy anyuka Szumi régióból a 15 éves lányával, előtte Dnyipróból egy család. A közösségnek van egy háza a faluban, ott három családot tudunk befogadni. Most két ukrán család lakik benne, és egy iraki anyuka három gyerekkel. Az ukrán anyukák visszamennének, szeretik a hazájukat, békében szeretnének ott élni a családdal, barátokkal. Mindenki azért van itt, mert muszáj volt eljönni, mert a házát lebombázták, mert veszélyben voltak a gyerekek, az idegeik nem bírták a mindennapos bombázást. Ahonnan az egyik család érkezett, ott nem merték a gyerekeket kiengedni az utcára, az orosz hadsereg gyakran átment, és elrabolta, átvitte őket Oroszországba átképző táborokba.

– Mit jelent számodra a menekültek befogadása?

– Bárhonnan is jönnek, szeretném úgy fogadni őket, mintha az én édesanyámmal, lányaimmal történne ilyesmi, és menekülniük kellene. A sok fiatal szudáni is megmozgatta az anyai szívemet, borzasztó drámákat láttam.

Úgy szeretném fogadni őket, ahogyan ezt az evangéliumból megértettem: aki a legkisebbet befogadja, engem fogad be.

A politika keltette ukránellenes hangulatban a keresztény értékeink tűnnek el. Evangéliumot olvasó embernek nincs más útja, mint ott lenni, ahol a gyengék, a kitaszítottak, a segítségre szorulók vannak. Nem a támadót védjük, hanem a megsebzett áldozat oldalán állunk.

Fotó: Hardi Orsolya archivumából

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír