Ukrán püspök a donyecki régióból: „A remény az egyetlen fegyver a civilek kezében”

„Reménykedni akarunk, és nemcsak gondolatainkban, hanem tetteinkben is. Szeretnénk érezni, hogy az élet vár ránk, hogy nem értünk a végállomásra, hogy előretekinthetünk. Isten számára semmi sem lehetetlen.”

Az ország egyik legnehezebb helyzetben lévő, háborús fronton fekvő területéről, Zaporizzsjából nyilatkozott telefonon a Donyecki Görögkatolikus Exarchátus segédpüspöke. Szavai tele vannak élettel és tervekkel, az orosz területre való ukrán betörések, az orosz fenyegetések, az atomerőmű fölött szálló fekete füst ellenére.

„Számunkra most már világossá vált, hogy ez az őrület, az orosz megszállás nem ismer határokat. Nem lehet tudni, meddig képesek elmenni. De az is világos, hogy nem ragadhatunk le ott, hogy megdöbbenünk az eseményeken. Tovább kell élnünk. Nyilvánvalóan aggódunk, hogyan fog alakulni a helyzet. De a remény az egyetlen fegyver a civilek kezében.

Reméljük, hogy a józan ész győzni fog. Reméljük, hogy valaki képes lesz reagálni, mindenekelőtt a nemzetközi közösség, mert ez nem játék, és egy atomerőmű nem játékszer az emberek ijesztgetésére.”

Rjabuha püsök éppen két olasz tanárnak tolmácsolt, akik Lombardiából érkeztek Ukrajnába, hogy képzést tartsanak az elektromos berendezések helyreállításáról. Ez a tevékenység is annak a jele, hogy van jövő. „Mivel a rakétatámadások által sújtott házaknak nemcsak a falait kell újjáépíteni, hanem gyakran az elektromos rendszereket is újra működésbe kell hozni, szükség van olyan emberekre, akik tudják, hogyan kell ezt csinálni.”

A 44 éves szalézi püspök nemrég tért vissza egy különleges utazásról Marco Rodarival, akit a háború sújtotta országokban Pimpa bohóc néven ismernek: piros orrával és vicces propelleres sapkájával képes a háború gyötrelmeiből, a félelemből kiragadni a kicsiket néhány pillanatra olyan helyeken is, ahol bombázások zajlanak, a romba dőlt házak között is. „Marco Rodarival – mesélte a püspök – a donyecki exarchátus területén lévő településeket látogattuk meg Zaporizzsjától Novodonyeckig, Dnyipróig,

ünnepségeket rendeztünk és mosolyt csaltunk a gyermekek arcára, akik ezekben a városokban élnek, vagy háborús övezetekből érkeztek, ahol veszélynek voltak kitéve.

Rodari Harkivban folytatja körútját, és elmegy Kijevbe is, ahol meglátogatja a nemrég bombatámadás sújtotta gyermekkórházat. „Egy bohóc mosolyának megvan az ereje, hogy enyhítse a fájdalmat és a félelmet. A gyerekek a felnőttekkel ellentétben könnyebben feldolgozzák a traumát, és készek nyitottnak lenni az életre. És ez reményt ad, mert minden nehézség ellenére biztosak vagyunk benne, hogy ezek a gyerekek képesek lesznek kikerülni a romok közül és továbblépni. Várja őket az élet.”

Igaz, az élet – még az országnak ebben a szegletében is – a fenyegetések ellenére is erős és zajlik. Rjabuha beszámolt arról is, hogy az ukrán görögkatolikus egyház donyecki exarchátusában augusztus 10-én, szombaton tartották az imádkozó anyák közösségeinek találkozóját Novodonyeckben, az Úr Színeváltozása plébánián. Ők folyamatosan imádkoznak gyermekeik, az ukrán családok, az országot védő fiúk és lányok védelméért, az igazságos és nagyon várt békért.

A jó hírek között a szalézi püspök megemlítette Ruszlan Butenko diakónussá szentelését is, aki idén végzett a kijevi teológiai szemináriumban. A szentelés augusztus 6-án volt az ország legkeletibb részén fekvő Kamjanszkéban. „Ezek mind nagy remény jelei. Arról szólnak számunkra, hogy az egyház nem hal meg, sőt, vannak új hivatások – magyarázta a püspök. – Azt is elárulják nekünk, hogy

minden nehézség, a háború romjai, a gyermekek szomorú szeme, az anyák könnyei és az elszigeteltség ellenére, amely minden konfliktus elkerülhetetlen velejárója, a kapcsolatok továbbra is élnek.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: AgenSIR

Fotó: AgenSIR; Vatican News

Magyar Kurír