Urbán Erik OFM: Nem mindenkinek kell Assisi Szent Ferencnek lennie

A Sirák fia könyve így dicséri a főpapot: „Megjavíttatta az Isten hajlékát (…) Mint a hajnali csillag (…) mint a ragyogó nap…” (Sir 50,1.3–7). Nemcsak épületeket újított meg, hanem reményt is adott népének. Ugyanez a küldetés rajzolódik ki Assisi Szent Ferenc életében is, aki Krisztus hívására egész életét az Egyház és az emberi szívek megújulásának szolgálatába állította. A ferences hagyomány ezért nem egyszerűen halálról, hanem tranzitusról – átmenetről, hazatérésről – beszél.

A tranzitusnak azonban két arca van: testi és lelki. A testi tranzitus Ferenc utolsó órája: testvérei körében, a puszta földön fekve, zsoltárok között adta vissza lelkét Teremtőjének. A halált nem vereségként, hanem szeretett Urával való találkozásként fogadta.

A lelki tranzitus viszont sokkal korábban kezdődött. San Damianóban, amikor meghallotta Krisztus hívását: „Ferenc, menj, és állítsd helyre házamat, amely romokban hever!”

Ettől kezdve egész élete átmenet lett önmagától Isten felé. Nem látványos sikerek útja volt ez, hanem egyre mélyebb önátadás: a szegénység, a bűnbánat, a szolgálat és a teljes bizalom útja. Felismerte, hogy minden kegyelem és ajándék.

Életének utolsó évei ennek az útnak fontos állomásai. A Regula a szabadság útmutatása lett, amely segít Isten akarata szerint élni. Greccióban a betlehem által Isten alázatát tette láthatóvá. Alvernán a stigmatizáció Krisztussal való teljes egységének jele lett. A Naphimnusz pedig már a kiengesztelődött ember éneke, aki még a halált is „Halál nővérként” köszönti, mert azt a végső találkozás kapujának látja.

Ferenc tranzitusa nem csupán történelmi esemény, hanem tükör minden keresztény számára. Kérdezi: Ki vagyok? Miért élek? Mire készülök?

Nem mindenkinek ugyanaz a feladata. Nem mindenkinek kell Assisi Szent Ferencnek lennie. Minden embernek megvan a maga „része”, amelyet senki más nem tud helyette betölteni.

Valakit arra hív az Úr, hogy családot alapítson; mást arra, hogy pap vagy szerzetes legyen. Van, akit arra küld, hogy tanítson, gyógyítson, vigasztaljon, énekeljen, vagy egyszerűen jó emberként jelen legyen ott, ahol él. A kérdés tehát nem az, hogy mekkora a feladatunk, hanem az, hogy hűségesek vagyunk-e ahhoz a részhez, amelyet Isten ránk bízott.

Assisi Szent Ferenc tranzitusa arra emlékeztet, hogy a keresztény élet folyamatos átmenet: az önzéstől a szeretet felé, a birtoklástól az ajándékká válás felé, a félelemtől a bizalom felé, végül az időből az örökkévalóságba.

Aki ezt az utat járja, annak a halál már nem lezárás, hanem hazaérkezés.

Továbbgondolásra:

Melyek azok a ragaszkodások, félelmek vagy megszokások az életemben, amelyek megakadályozzák, hogy én is elinduljak azon a „lelki tranzituson”, amely önmagamtól Krisztus felé vezet?

Ha ma nekem kellene kimondanom Szent Ferenc szavait – „Én megtettem a magam részét” –, milyen konkrét döntések, mulasztások vagy hűségek jutnának eszembe, és mit szeretne még Krisztus megtanítani nekem a rám bízott küldetésről?

Hogyan válhatna személyes életemben, családomban, közösségemben vagy szolgálatomban a Regula lelkülete, Greccio egyszerűsége, Alverna önátadó szeretete és a Naphimnusz hálája egyetlen egységes életprogrammá, amely már itt, a földön az örök haza felé vezet?

Az írás megjelent a Vasárnap erdélyi katolikus hetilap 2026/31. számában.

Forrás és fotó: Romkat

Szöveg: Urbán Erik OFM

Magyar Kurír