(…) Sokan félreértik az engedelmességet. A kortárs ember számára gyakran negatív asszociációkat kelt: gyengeséget, önállótlanságot, alávetettséget jelent. Holott
a szerzetesi engedelmesség nem rabszolgaság, hanem kapcsolat.
Kapcsolat Krisztussal – aki maga is engedelmes lett a halálig (vö. Fil 2,8) –, kapcsolat a testvérekkel, és kapcsolat önmagunk igaz valóságával.
Az „obedire” ige – amelyből az engedelmesség szavunk ered – szó szerint azt jelenti: „odafigyelni, meghallani”, amely nem vak követést, hanem nyitottságot jelent. A Szentlélek hangjára való odafigyelést, amely gyakran épp a testvéren vagy a szolgálatra meghívott elöljárón keresztül szól hozzánk.
De ez sokszor nem könnyű, mert az ember természetszerűleg a saját akaratához, elképzeléseihez, látásmódjához ragaszkodik. Lemondani a saját akaratról – ez a „legkeményebb böjt”, az egyik legmélyebb áldozat. A bűnbeesés is éppen ezzel kezdődött: Ádám nem az éhsége miatt szakította le a tiltott gyümölcsöt, hanem mert „a maga akaratát a kizárólagos tulajdonának tartotta”, ahogy Szent Ferenc írja a 2. intelemben. Az önkény, a saját szándék gőgje a legmélyebb engedetlenség gyökere. Itt érkezünk el azon belső tapasztalathoz, amelyet nem lehet megkerülni: az engedelmesség olyan, mint egy „kis halál”, mi pedig nem szeretünk meghalni, nem akarunk meghalni önmagunknak. Ez pedig azért van, mert valahol mélyen még mindig hordozzuk magunkban az eredendő bűn sebeit, annak következményeit, amely abban is megnyilvánulhat, hogy a félelem az, ami mozgat bennünket, félelemből engedelmeskedünk. Félünk az Istentől. Félünk mások ítéletétől. Félünk attól, hogyan néznek ránk. Félünk attól, hogy megtörik az önmagunkról kialakított kép. Megalkotunk magunknak egy ideális képet, amit aztán mindenáron védeni akarunk.
Amikor félelemben élünk, félelemből engedelmeskedünk, akkor igazából nem a szabadságot tapasztaljuk meg, hanem a belső halált:
a szomorúság, a letörtség, az élettelenség érzését, holott éppen az engedelmesség az, ami megszentel bennünket.
De ne tévesszük össze: az engedelmesség nem azt jelenti, hogy vakon végrehajtjuk mások parancsait. Az engedelmesség elsősorban befogadás. A kérdés az, hogy kit érdemes meghallgatni? A rosszat – soha. A gonoszt sosem szabad meghallgatni. Még a saját tapasztalatainkkal is vigyáznunk kell: ne vonjunk le belőlük téves következtetéseket. Ne engedjük, hogy a félelmeink, sebezhetőségünk, bizonytalanságaink vezessenek.
Egyvalaki van, akinek a szavára mindig érdemes figyelni: az, aki szeret minket. Csak a szeretet teszi lehetővé az igazi engedelmességet. Csak a szeretet által válik „odahallgatássá” az engedelmesség.
Egy egyszerű alapigazságból kell kiindulnunk: Isten szeret bennünket. Jézus azért jött közénk, hogy elmondja nekünk: Isten a mi Atyánk.
De nemcsak mondta ezt, hanem meg is győzött erről bennünket – és mi ezt olykor elfelejtjük –, hiszen belehalt az Atya szeretetébe, megpecsételve: „Az én táplálékom az, hogy megtegyem annak akaratát, aki küldött engem, és véghezvigyem az ő művét” (Jn 4,34).
A keresztre ment, hogy meggyőzzön minket: Isten szeret minket a végsőkig. (…)
A teljes írás IDE kattintva olvasható.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Erdélyi Ferences Rendtartomány
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria