Út az Isten gyermekeinek szabadsága felé – A Pápai Ház szónokának negyedik nagyböjti prédikációja

A kapucinus atya emlékeztetett, hogy e négy alkalom során szerettük volna hagyni, hogy Isten szegénykéje vezessen „az evangéliumhoz való megtérés útján”. Tapasztalatának legérettebb gyümölcse végül „Isten gyermekeinek szabadsága” lesz.

Ferencet Isten vezette élete szegénységében

Hangsúlyozta, hogy Ferenc azért vált szentté, mert megtanulta „engedni, hogy Isten vezesse létezésének konkrét valóságában és szegénységében”, és így mint alter Christus (másik Krisztus), megtanulta készségesen befogadni a Szentlelket. Napjai vége felé – emlékeztet Celanói Tamás – „élő imádsággá alakult át”, vagyis „egész életmódja folytonos imádsággá vált”.

A tökéletes boldogság útja

Utolsó években azonban – folytatta a Pápai Ház szónoka – Ferenc mély krízisen, hatalmas kísértésen ment keresztül: a Kisebb Testvérek Rendje megnőtt és átalakult, ő pedig „úgy érzi, félreállították, szinte haszontalan, sőt, bolondnak tartják”. Leó testvérnek a Porciunkulánál Ferenc elmeséli az „igazi és tökéletes boldogság” példázatát, kérve őt, hogy soroljon fel minden szép dolgot, ami büszkeségre adhatna okot számára és az Egyház számára. Végül arra kéri, írja le, hogy „mindezekben nincs benne a tökéletes boldogság”, és elmagyarázza neki: „az igazi boldogság akkor mutatkozik meg, amikor az elutasítás, a megaláztatás és a meg nem értés nem képes elvenni a békénket”. Az igazi boldogság – fűzte hozzá Pasolini – abban rejlik, „ahogyan az ellenséges körülményekre reagálunk, amikor elutasítanak és kirekesztenek bennünket”.

A boldogság nem az, hogy megvédjük magunkat a valóságtól, hanem az, hogy megtanuljuk elfogadni akkor is, ha sebet ejt, anélkül, hogy maga alá gyűrne. Itt válik kézzelfoghatóvá a keresztény élet, és itt tanuljuk meg őrizni azt az örömöt, amely nem attól függ, hogy mennek a dolgaink, hanem a döntésünkön, hogyan éljük meg őket.

A tökéletes boldogság tehát nem a sebek hiánya, hanem a „szabadság arra, hogy ne hagyjuk, hogy ezek határozzanak meg minket. Olyan szabadság, amely nem törli el a fájdalmat, de megakadályozza, hogy övé legyen az utolsó szó”.

A boldogmondások, a teljes élet ígérete

Jézus az evangéliumban mutatja meg, hogy „ez az életmód – szabadnak lenni még a gyűlölettel és az üldöztetéssel szemben is – az új élet beteljesedett formája az ő nevében”. Nyilvános működése kezdetén, a boldogmondásokkal mutatja meg, amelyek nem törvények, hanem ígéretek: „nem az erkölcsi tökéletesedés programja, hanem a valóság legmélyén már működő boldogság kinyilatkoztatása”.

A boldogmondások nem arra hívnak, hogy meneküljünk el a valóság elől, és nem is arra, hogy a távoli jövőbe halasszuk a boldogságot. Arra kérnek, hogy mélyebben lakjuk be mindazt, amit megélünk, még akkor is, ha az sebezhetőnek és tökéletlennek mutatkozik. Azt hirdetik, hogy

a teljes élethez vezető út a konkrét tapasztalatunkon keresztül vezet, azon keresztül, amik vagyunk és amin éppen keresztülmegyünk.

Új szabadság: nem függeni a külső körülményektől

Arról beszélnek tehát nekünk, „hogy ez az élet, úgy, ahogy van, már az a hely, ahol megízlelhetjük az élet teljességét”. A Pápai Ház szónoka kiemelte: nem hősies utat jelölnek ki, „hanem képessé tesznek minket, hogy alázatos igent mondjunk arra, amit élnünk adatott, még akkor is, ha az fáradsággal, magánnyal és üldöztetéssel jár”. Azt állítják, hogy a valóság, úgy, ahogy van, a boldogság helyévé válhat.

Ez azt jelenti, hogy az életet nem halogatni vagy idealizálni kell, hanem befogadni annak tragikus és magasztos konkrétságában. Az evangéliumi boldogság nem szünteti meg a sebeket, hanem áthalad rajtuk és átalakítja azokat, megnyitva minket a nagyobb szeretetre, arra, amely megbocsát. Pontosan ebben a valósághoz való kapcsolódásban nyílik meg egy új szabadság, amely képes arra, hogy többé ne függjön a külső körülményektől.

A stigmák: a szeretet következményei

Az elmélkedés ezután érintette a misztikus jelenségeket, amelyekben „Krisztus szenvedésének titka visszatükröződik a hívő testében”, mint amikor Ferenc megkapta a stigmákat a La Verna hegyén. Istennek „nincs szüksége a fájdalmunkra ahhoz, hogy elégedett legyen vagy megdicsőüljön”, és amikor „megérinti az ember mélyét, nem további fájdalmat ad hozzá, hanem átalakítja és átlényegíti azt, ami már jelen van az életútjában, a szeretet jelévé és következményévé alakítja át”. Ferenc megtört testtel megy fel a hegyre, szemét a vaksághoz vezető betegség, lelkét pedig a „nagy kísértés” emészti, hogy félreállítva érzi magát a hatalmas mértékben növekvő rendben. Itt Isten közbelép, de nem „újabb sebeket ejtve, hanem átalakítva azokat, amelyek már lakják az életét”.

Ferenc szenvedései – terveinek kudarca, a testvérek meg nem értése, az önmagát fenntartások nélkül átadó ember magánya – nem magában tartott terhek többé, hanem a kapcsolat helyévé válnak.

Ami elválasztani látszott őt másoktól, átalakul, Krisztussal egyesíti, és következésképpen kiengeszteli testvéreivel is.

A fájdalom nem tűnik el, de nem az övé az utolsó szó

A stigmák így – emlékeztetett Pasolini– „a belső átalakulás látható jelei”. Ferenc „megjelölt testtel és szabad szívvel” jön le a La Verna hegyéről. A fájdalom nem tűnik el, de többé már nem az övé az utolsó szó. És ez jó hír számunkra is. A szenvedés nem tűnik el, „de nincs többé hatalma bezárni minket. Szívünk mélyén felfedezzük, hogy olyan békénk van, amelyet semmi és senki nem vehet el tőlünk”.

Az élet fájdalmai olyan nyomokat hagynak bennünk, amelyeket nem mindig értünk, és gyakran nehezen fogadunk el. Ezek

a sebek két lehetőséget nyitnak meg: vagy bezárnak minket a neheztelésbe és a menekülésbe, vagy a növekedés és a szabadság tereivé válnak.

Halál nővér: a megtérés utolsó alkalma

Élete telén, a halálát megelőző hónapokban Ferenc „betölti a legnehezebb gesztust: megtanul koldulni” – de nem kenyeret, hanem „vigaszt, közelséget, gyengédséget. Megtanul elfogadni”. Elfogadja, hogy védett helyen, az assisi püspöki palotában ápolják: ez „annak a szegénysége, aki tudja, hogy szüksége van másokra mind az élethez, mind a halálhoz”. Amikor pedig Halál nővérnek hívja az elmúlást, ez a szó „nem vigasztaló metafora”, hanem „a megbékélés hosszú útjának gyümölcse”. Mert – ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja – az ördög a haláltól való félelem által tart minket egész életünkben rabszolgaságban.

Amikor azonban Krisztus szeretete képes bennünk új életet formálni, az a félelem lassan feloldódik, és a halál arca megváltozik: a megtérés utolsó és végleges alkalmává válik. Ez az a pillanat, amikor elengedünk mindent, amit még görcsösen tartunk, és fenntartás nélkül átadjuk magunkat az Atya igazságos és irgalmas tekintetének.

Ferenc, érezve a véget, a Porciunkulához viteti magát, a számára legkedvesebb helyre. Itt meglátogatja barátja, a római Jacopa dei Settesogli, akitől azt kéri, vigyen neki a kedvenc édességeiből. Ez Ferenc evangéliumi szegénységének utolsó aktusa: „annak a szegénysége, aki elfogadja, hogy saját sebezhetőségében lássák”. Így hal meg, miután

megtanulta, „hogy az elfogadás az ajándékozás legtisztább formáját jelenti, és hagyni magunkat mindvégig szeretni: ez a legnagyobb szabadság”.

Meztelenül a puszta földön

Isten szegénykéje rászoruló emberként hal meg, nem pedig keresztény hősként: azt kéri, meztelenül fektessék a puszta földre. Ez egy egész életút beteljesedése, hiszen „a lecsupaszítás volt egész útjának vezérfonala”. Amikor Assisi főterén minden ruháját levetette, „úgy öltötte magára a csuhát, mint a szabadságot. Most, zarándoklata végén, már erre az utolsó ruhára sincs szükség”. Megharcolta a hit jó harcát: Isten hiteles gyermekévé vált.

A Szentírásban, a Teremtés könyvében az első ember és felesége számára „kezdetben a mezítelenség áttetszőséget jelent, sőt annak az állapota, aki védekezés nélkül él, mert mindent ajándékként kap. A kígyó az, aki bevezeti a gyanakvást, azt sugallva, hogy az életet birtokolni és védeni kell”. Attól a pillanattól a mezítelenség szégyenné válik.

Krisztus a kereszten teljesíti be ezt a történetet: meztelenül, kiszolgáltatottan, miközben továbbra is áldást oszt. Isten itt éri el az embert létezésének legsebezhetőbb pontján, és végérvényesen kioltja az életre és halálra vonatkozó gyanakvást.

A félelem ellenszere nem az erősebb védekezés, hanem az ellenkezője: felhagyni a védekezéssel, kitárni a karunkat és megtanulni kapni.

Pasolini hangsúlyozta: Ferenc számára „a Porciunkula végső mezítelensége nem csupán egy aszketikus út következetessége, hanem az ember megbékélése önmagával”. Ezért is ismeri el őt szentnek az Egyház. Megtanulta elfogadni saját sebezhetőségét, fiúként és testvérként élni, anélkül, hogy szégyellné kicsinységét. És éppen ebben az elfogadott kicsinységben találta meg a legnagyobb szabadságot: hogy nagylelkűen, mérték, számítás és védekezés nélkül az Egyház és a világ szolgálatába álljon.

Út, amely elvezet Isten gyermekeinek szabadságára

Assisi Ferenc útja – zárta a Pápai Ház szónoka – nem keveseknek fenntartott kivételes út, „hanem a teljes formája annak, amit az evangélium minden megkereszteltnek ígér: egy szabad élet, amely képes mindvégig szeretni, és a fájdalmon anélkül áthaladni, hogy az legyőzné”. E tanúságtétel előtt a lelkipásztorok feladata igen kényes.

Nem igazíthatjuk az evangéliumot a félelmeinkhez, nem fokozhatjuk le egy megnyugtató javaslattá vagy vallási gyakorlatok összességévé, amelyek megőrzik a látszatot, de kiüresítik annak valódi spirituális erejét.

„Olcsó kereszténységet” kínálni, amely könnyebb, de kevésbé igényes, azt jelenti, megfosztani az embereket attól, amire valójában szükségük van: egy olyan úttól, amely képes lépteinket bevezetni az örök életbe.

A Szent Ferenc által hirdetett evangélium nem kínál egérutat, de „képessé tesz minket a megtisztulás és a megtérés útjára, amely elvezet Isten gyermekeinek szabadságára”. Az Egyház pásztorainak feladata „ezt az igazságot tompítás nélkül őrizni, olyan utakat mutatva, amelyek megnyitják a kapukat a Krisztusban való teljes érettség felé”. Ebben az évben, amikor Ferencet szemléljük, hagyjuk, hogy „nyugtalanítson minket az a vágy, amely életének minden lépését vezette: megismerni Krisztust”.

Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Fotó: Vatican Media

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír