Útravaló – 2020. október 18., évközi 29. vasárnap, missziós vasárnap

A mai vasárnap Egyházunkban az úgynevezett missziós vasárnap. Azokért imádkozunk és azoknak gyűjtünk, akik missziókban vannak, olyan területeken, ahol még nem hallottak Krisztusról; ahol sokszor nehéz körülmények között élőkkel ismertetik meg az örömhírt, Isten irgalmas és életet adó szeretetét. Legtöbb templomunkban ott egy nagy kereszt, rajta a „Missio” felirat és évszámok. Utóbbiak sokszor már hetven-nyolcvan évvel ezelőttiek. Pedig jó lenne ma is közösségeinkben missziót tartani. Beszélni Krisztusról a családjainknak, a barátainknak, a körülöttünk élőknek. Meghallgatni aztán, hogy mi nyomasztja őket, milyen terheket hordoznak, mi tartja távol őket az Egyháztól, a templomba járástól? Nemrégiben egy új vatikáni dokumentum jelent meg, ezzel a címmel: A plébániai közösség lelkipásztori megtérése az Egyház evangelizáló küldetésének szolgálatában. A misszióhoz az kell, hogy megtérjünk. Megtérjünk úgy, hogy életünk, gondolkodásunk, viselkedésünk is átalakuljon. Mert nemcsak a pap szerepe a fontos az Egyházban, hanem a világiaké is, akik befogadják a távollévőket, akik helyet adnak szívükben a keresőknek és segítik is őket. Mert nem egyszerű ma a világban kereszténynek lenni, és nagyon is sokatmondó a mai evangélium tanítása, mert segít megérteni, hogy a keresztény hogyan igazodjon a világhoz és eseményeihez.

A mai evangélium szállóigévé vált mondata: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. Mindannyiunknak ismerős, de sok-sok kérdést is fölvet. Hogyan néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár? Jézus ideálja egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén „Isten látta, hogy jó, amit teremtett”, vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen fölismerve a földi dolgok értékét, él velük.

De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideigtartó csupán – ám az ember célja a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke annyi, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, és emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, és emiatt elveszítem szemem elől a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban fölfedezve az értéket, pont annyit adok, amenynyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.

Mindehhez a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség – és a tudat: végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, és ilyenkor csakis az Isten törvényéhez szabad ragaszkodni. Szent Pál ma hallott sorai segítenek minket, hogyan is kell alakítanunk életünket: tevékeny hit, áldozatos szeretet és szilárd remény.

A mai evangélium figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre hív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, mely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát, tevékenykedik, áldozatokat hoz és szilárdan Istenbe helyezi bizalmát.

Magyar Kurír