Nagyszombat csendje az Isten elől rejtőzködő ember csendje, az Úr hallgatásának csendje, ami a világ megrengése – a függöny, a sziklák meghasadása és a sírból előjövők megjelenése – utáni állapot. Isten halála botrány pogánynak és zsidónak, diadal az ellene lázadónak. Az Isten meghalt, és mi öltük meg – mondja Nietzsche. A föld felszínén tehát csend van; magányosság, ami a halál; halál, ami maga a pokol. Ám az Úr a mélyben tevékeny. Átlépi a halálos magány kapuját; az Atya a bűnös ember után indul a kert csendjében, és az ősszülőket a Pásztor bárányként hozza vissza: Őbenne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak. Ami itt végbement, az a kereszt gyümölcsének beoltása a halál elveszettségének mélységébe – írja Hans Urs von Balthasar. A halálban immár ott a szeretet: Az Ige testté lett, és köztünk lakozott. Amikor nagyszombaton odatelepedünk a szentsírhoz, Krisztus emberségének kiszolgáltatottságát szemléljük, „halottak vagyunk a halott Istennel” (ugyancsak Balthasar szavaival), elkísérjük őt oda, ahol istenségével belép a kiszolgáltatottság, a mi kiszolgáltatottságunk világába, mert „onnan kél fel harmadnapra, / halált, poklot letiporja”.
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria