Útravaló – 2021. szeptember 19., évközi 25. vasárnap

Föltámadása előtt Jézus maga mellé veszi tanítványait Atyjához vezető útján, a feltámadás után pedig azon kapják magukat az apostolok, hogy a Mester a legváratlanabb módon társul hozzájuk. Egy mozzanat közös Jézus jelenlétének ebben a két formájában: tanítja őket. A tanítás pedig Krisztus számára nem egy ismeretanyag átadása, hanem apostolainak szüntelen bevonása az Atyával való kapcsolatába, amit ez a tizenkét egyszerű ember alig-alig ért, mégis amikor értetlenségük ellenére élik, amit tőle hallottak, ráébrednek a szavak igaz voltára.

A mai evangéliumi szakaszban a tanítványok továbbhaladnak Jeruzsálem felé, és hárítanak, nem akarnak tudomást venni arról, ami Jézust foglalkoztatja, helyette elbújnak saját érdekszférájukba, azon vitatkoznak, ki a nagyobb közülük, miként az első emberpár is búvóhelyet keresett a kertben, hogy ne kelljen szembenéznie sorsával. Lelkivezetésben sokszor előkerül a panasz: hitellenes kísértéseim vannak, de igyekszem mindig elhessegetni őket. Azt hiszem, nem jó ez a válasz, kicsit olyan, mint a tanítványok reakciója Jézus kérdésére: „hallgattak, mert azon vitatkoztak, ki a nagyobb közöttük”. A megkísértett hit annak a jele, hogy élő a hitem, a hitellenes kísértés pedig annak az ideje, amikor tisztáznom kell magamban, mi a kísértés tárgya, az miért kísért engem, és hogyan találok rá jézusi választ. A két jézusi jelenlétet, tanítói formát, azt, hogy miként vezet, van jelen, és tanít személyes élettapasztalatomban, valamint hogy miként jelenik meg abban kívülről érkezve – leginkább az Egyház tanítása által –, egymáshoz kell csiszolnom, elsőbbséget adva e hozzám társult módjának, miként a tanítványok is a húsvét és a húsvéti jelenések alkalmával tanító Krisztus tükrén keresztül értik meg, mi történt igazából velük az Isten Fiával kialakított emberi viszony világában.

Egy ismerősöm kételkedett a kérő ima fontosságában, de Szent Teréznél azt olvasta, merjen nagyot kérni. Kórházba került, gondolta, ki is próbálja. Egy Alzheimer-kóros nénit hoztak a mellette lévő betegágyba. Az asszony öt éve nem beszélt, úgy etették, nem kommunikált. A kétkedő pedig egy harmadik szomszéd zajongása miatt nem tudott éjjel aludni, és azt mondta, megkezdem az imát. Másnap a néni felült, elkezdte enni a tévedésből odatett szendvicset, megismerte és köszöntötte a rokonát, az imádkozó pedig ottléte alatt gondozta pártfogoltját. Odafigyelni életünkben azokra, akik ténylegesen utolsók és gyengék, befogadni szívünkbe őket: ezekből fakadnak az igazi és nagy tanítások, csodák.

Márk evangélista rögzíti az otthoni tanítást is, ami egyszerre jeleníti meg az Egyház és a végső otthon dimenzióját. Ebben szolgák, de nem rabszolgák, hanem diakonoszok vannak: segítő, jóakaró emberek, akik tudatosan és jószívűen élik ezt a munkát. Ebbe illeszkedik a gyermek odaállítása a tanítványok elé: úgy kell végeznünk szolgálatunkat, hogy ne várjunk érte előnyöket, ahogy a gyermekek befogadása semmiféle kedvezménnyel sem járt Jézus korában. Így ahogy a kafarnaumi ház és az Egyház előképe a végső otthonnak, a keresztények kapcsolatrendszerének meg kell jelenítenie azt a viszonyt, mely összekapcsolja a Fiút és az Atyát.

Magyar Kurír