Útravaló – 2022. november 13., évközi 33. vasárnap

Valamikor a hatvanas években a pasaréti plébánián a hívek egy csoportja bizonyos jelekből arra következtetett, hogy itt a végítélet. Meg is kezdődött a félelemkeltés, a praktikákra való oktatás. Egyik rendtársam magánbeszélgetésekben érvelni próbált, hogy nem kellene ezt a hírt annyira készpénznek venni, de a folyamatot ezzel sem tudta megállítani. Végül egy prédikációban felhívással állt elő: Kedves testvérek, ha tényleg itt a vég, akkor akik ezt vallják, írassák át a lakásaikat a fiatal családokra, mert nekik már úgysem lesz szükségük rá az ítélet után. Erre megszűnt a világvégevárás. 

A végső dolgokat legtöbbször szörnyűnek és borzalmasnak gondoljuk mindaddig, amíg ellenségeinkről van szó: majd megtorolja bűneiket az Isten; és a poklot is megtöltjük a jelöltjeinkkel. Amikor azonban mindezt saját magunkra vonatkoztatjuk, már irgalmas Isten, üres pokol, bebiztosított állapot áll előttünk. A lényeg: mi nem veszíthetünk. Az evangéliumi gondolkodás e téren is másként működik. Jézus azt tanítja, hogy az ítélet napján mindent elveszítünk. Ahhoz, hogy Isten betöltsön, a találkozásra egészen ki kell üresednünk. A választott népnek az Úr többször is megparancsolja a templom, a nemzeti, vallási identitás építését, a házasodást, a földművelést. Mégis megengedi, hogy mindezek válságba jussanak. E kettősséggel úgy vezeti őket, hogy érezzék, az emberi élet művei akkor kezdenek összedőlni, amikor azt mondja valaki: igen, megcsináltuk. És bármilyen halálra szántságban élünk, élet fakad abból a ráhagyatkozásból, amely csupán annyit tud mondani: köszönöm, Uram, hogy ebben is a tieid lehetünk. 

A mai evangéliumon ez az örömhír sugárzik át: legszentebb kezdeményezésünk, Istenről alkotott elgondolásunk is porrá lehet, ám ez az állapot előkészít arra, hogy egész valónkkal az Úréi legyünk. Izajás szenvedő szolgájának alakjában, aki a Megváltó előképe, ugyanez jelenik meg. Nincs templom, oda minden, és ebben a kifosztottságában Izrael ráébred: az, ahogyan jelenét megéli, az most az istentisztelet, az áldozat megújítása, amelyhez az Úr ígéretei kapcsolódnak. Egy idős asszonynál jártam nemrég, aki elmondta, férje családjával olyan rokonokat kapott, akik sosem szerették őt igazán, és ő sem őket. Majd férje viszonylag korán meghalt, a rokonok viszont megmaradtak, s amikor az asszony nyugdíjas lett, az elkövetkezendő évek az ápolásukkal teltek, mára pedig megöregedett. Atya – mondta –, rájöttem, az én hivatásom az volt az életben, hogy szeressem azokat, akik nem szerettek, vagy akiket én nem szerettem. Így értettem meg Szent Teréz szavát: Anyámnak, az Egyháznak szívében szeretet leszek. 

Az első keresztény közösség saját testébe vésve élte át, mit jelent, amikor rokon szolgáltat ki a börtönőrnek, űz ki a zsinagógából, amikor a jeruzsálemi templom összedől, az ószövetségi papság intézményét kiirtják: néptől, vallási kifejezésformáktól, áldozattól és templomtól megfosztottan kell élni. De éppen ebben az állapotban értették meg az Úr szavainak súlyát: minden néphez jött, ő az Oltár, a Pap és az Áldozat. Mi pedig ettől a nemzedéktől kaptuk örökségként, hogy Isten – ha együttműködünk vele kiüresedettségünk közepette – a végítéletnek tűnő borzalmak idején is megmutatja szeretete beteljesedésének titkát.

Magyar Kurír