Útravaló – 2023. április 23., húsvét 3. vasárnapja

A mai evangélium az emmauszi tanítványok történetét mondja el, és bemutatja a feltámadt Krisztussal való találkozás következményeit. Ez a találkozás elvezet a szomorúságból az örömbe, a sötétségből a világosságba, a magányból a közösségbe.

A tanítványok – akik nem voltak apostolok – húsvétvasárnap elhagyják Jeruzsálemet, és szomorúan, kiábrándultan ballagnak Emmausz felé. Abban reménykedtek, hogy a Názáreti Jézus megváltja Izraelt. De ennek már vége, elítélték, keresztre feszítették, s eltelt azóta három nap; vagyis a zsidó gondolkodás szerint már véglegesen meghalt, onnan már nincs viszszatérés. Tudnak az üres sírról is, de az sem változtatta meg nézetüket, hiszen, ahogy mondták: „Őt magát nem látták.” S ekkor Jézus csatlakozik hozzájuk, „de nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak”. Szent Márk ugyanerről ezt írta: „Ezután idegen alakban jelent meg közülük kettőnek” (Mk 16,12). Mária Magdolna sem ismerte meg őt, azt hitte, hogy ő a kertész (vö. Jn 20,15). Az apostoloknak pedig zárt ajtók mögött jelenik meg (vö. Jn 20,19). Vagyis Krisztus nem erre a világra támadt fel, mint Lázár, aki végül is meghalt. Ő már átment egy másik világba, többé már nem hal meg. Már nem vonatkoznak rá ennek a mi világunknak a törvényei. Csodáit mindenki láthatta, aztán vagy hitt, vagy nem. A Feltámadottat viszont csak az látja, akinek ő maga megmutatja magát. A kiábrándult, elkeseredett, csalódott tanítványoknak az Úr Jézus az ószövetségi Szentírásból – amely róla szól – megmagyarázta, a Messiásnak pont ezeket kellett elszenvednie ahhoz, hogy bemehessen dicsőségébe. Az evangélium csak általánosságban mondja el Jézus írás-magyarázatát. „Lukács számára csak az a fontos, hogy a feltámadt Krisztus az egész Ószövetséget önmagára vonatkoztatta. A 27. versben az ősegyház alapvető felfogása tükröződik vissza: »Az Ószövetség Krisztust hirdette meg és készítette elő.«” (Kocsis Imre)

A szentleckében is arról hallottunk, hogy Krisztus szenvedése, halála nem tragikus bukás volt, hanem megváltás. „Nem veszendő ezüstön vagy aranyon váltott meg titeket (…), hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak a drága vére árán.”

Jézus bátorító szavai átalakították a csalódott tanítványokat. „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” – mondták egymásnak később. Ezért is kérték Jézust: „Maradj velünk!” Jézus velük maradt, a vendégük volt, de amikor asztalhoz ültek, már ő volt a házigazda, aki „kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odanyújtotta nekik”. S ekkor a tanítványok felismerték őt. Szívükben megszületett a hit. Jézus azonban eltűnt a szemük elől. Ők pedig, szívükben telve örömmel, azonnal visszatértek Jeruzsálembe, hogy megosszák a jó hírt az apostolokkal és a többi tanítvánnyal. Amikor odaértek, együtt találták az apostolokat és a többi tanítványt, s először a jeruzsálemi közösség hirdette meg nekik a húsvéti örömhírt: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Az idézett mondat őskeresztény hitvallás. Meghirdeti a feltámadás valóságát, és azt is, hogy a feltámadt Krisztus először Péternek jelent meg.” (Kocsis Imre)

Ma is sokan ilyen szomorúak, kiábrándultak, mint az emmauszi tanítványok voltak. A hinni nem tudó, de a hitet fájdalmasan hiányoló Szabó Lőrinc így írta le a saját lelkiállapotát Az Árny keze című versében: „Szívem szakad, oly egyedül vagyok, / s kell a hit, a közösség, szeretet.” De mivel nem tud hinni, így fejezi be a találkozást: „S kezét nyújtja. Mert beesteledett.” Krisztus, a Feltámadott társa a mi vándorlásainknak is. Engedjük, hogy lángoljon a szívünk, és felismerjük őt a kenyértörésben!

Magyar Kurír