Útravaló – 2023. augusztus 13., évközi 19. vasárnap

Gyönyörű, fantasztikus és félelmetes történet! Amikor manapság a hírekben azt látjuk, hogy tömött csónakokban hányódnak a tengeren a menekültek, gyakran erre az evangéliumi jelentre gondolok. Különösen arra, hogy Máté szerint Jézus is beparancsolta tanítványait a csónakba. Rájuk szólt, hogy menjenek át a túlsó partra, amíg ő elbocsátja az összegyűlt népet. Az európai embernek ma az az érzése, mintha a tengeri hullámsírba vesző menekülteket is kényszerítenék hajóba szállni. Kényszerítik – de nem segítik őket. Jézus azonban nem hagyja magára az embert, még azokat sem hagyja veszni, akik túlzott magabiztosságuk folytán akár valóban elveszhetnének – mint például Péter. Jézus azonban, miután kissé eltávolodik a tanítványoktól, és azok magukra maradnak, hamarosan közeledni kezd hozzájuk. A kenyérszaporítás után, amikor az embereket hazaküldte, nem eredt egyből az apostolok nyomába, előbb még fölment a hegyre – ahogyan az Írás mondja –, hogy kicsit egyedül maradjon az Atyával, és imádkozzon.

Ismerős Jézusnak ez a szokása. Nem cselekszik azonnal, nem követi rögtön az eseményeket, hanem vár egy kicsit, miként Lázár feltámasztásakor is tette. Hagyja, hogy megtapasztalják, milyenek a dolgok nélküle, akkor, ha ő távol van. Lázár nővére, Márta föl is panaszolja neki: nem voltál itt, ezért meghalt a fivérem. Ez esetben az apostolok majdnem hullámsírba vesznek a távollétében. Nyilvánvaló azonban, hogy nem a pusztulásukat akarja, hanem azt, hogy felismerjék: nélküle semmit sem tehetnek, semmire sem mennek. Amikor aztán feléjük közeledik a vízen, és a tanítványok meglátják, amint a viharban, a tenger hullámain feléjük gyalogol, azt hiszik, szellem közeledik. Fantom, mint amilyen a Louvreban Belfegor, vagy az Operaház fantomja Lloyd Webber musicaljében.

Maga Jézus bizonygatja az apostoloknak, hogy ő az. Váratlan feltűnése másutt is megrémiszti a tanítványokat: a feltámadása után megjelenő Jézusról is azt hiszik, hogy szellem. Ő magyarázza el nekik, hogy a szellemnek nincs húsa és csontja. És mert még mindig magukon kívül vannak a döbbenettől, enni kér tőlük, hogy lássák: tényleg él, hiszen eszik!

Péter elhitte, hogy Jézus nem szellem vagy kísértet, ezért elindult felé. Kicsiny hite azonban csak arra volt elegendő, hogy segítségül hívja Jézust: ments meg, Uram! Amikor minden veszni kezd vagy veszni látszik, megment egy Istenhez szóló kiáltás. A litániában hányszor ismételjük: ments meg, Uram, minket! De vajon komolyan hisszük-e, hogy amit kérünk, azt megteszi?

Beszéltem egy olyan gyülekezet lelkipásztorával, amelyben alámerítkezéssel keresztelnek. Kérdeztem, akad-e a megtérők között olyan, akinek víziszonya van. Azt mondta, igen, előfordul néha, és ilyenkor nincs mit tenni, a lelkipásztor bemegy vele a vízbe, erősen magához öleli, és együtt buknak a víz alá, majd a pásztor segítségével jönnek föl. Ilyen lehetett Péternek ez a merülése is.

Jézus vízen járásának története arról szól, hogy az ember soha nem lehet biztos a dolgában, de mindig biztos lehet Istenben. Ez a fajta bizalom tartja fenn a keresztény embert. Tudom, ki az, aki közeledik felém. Nem kísértet, hanem a Megmentő. Milyen érdekes, hogy sokszor félünk Istentől, az igazi veszélyekhez pedig vonzódunk.

Magyar Kurír