Útravaló – 2023. augusztus 20., Szent István király, Magyarország fővédőszentje

Bérmáláskor a kérdésre, hogy kit választottál bérmavédőszentednek, a fiúk esetében gyakran hangzik el a következő válasz: Szent Istvánt. Ekkor a bérmáló püspök megkérdezi: Melyiket? A vértanút vagy a királyt? Mire a fiúk többsége azt válaszolja: a királyt! A bérmavédőszenteknél, hála Istennek, gyakran előfordulnak még közismert nevek, amelyek közül az egyik Szent István.

Van húsz éve is annak, hogy egy alkalommal igen büszke lehettem szent királyunkra. Ottawában, a Szent Pál Egyetemen, az egyházjogi fakultáson a pápai követekről tanultunk. A tanár hosszan fejtegette, mi a feladatuk, milyen rangban vannak: püspök, érsek, bíboros, nuncius. És kitért arra, hogy a legrangosabb pápai követ Szent István magyar király, aki amellett, hogy a nép legfőbb elöljárója, apostoli királyként a valaha volt legrangosabb pápai követ is. A pápa személyesen bízta meg azzal, hogy népét a keresztény hitre vezesse, gondoskodjék templomokról, papokról, szerzetesekről és javadalmaikról. Lévén, hogy az egyetlen magyar voltam a csoportban, felém fordultak, és tapsolni kezdtek a hallgatók.

Államalapító királyunk nagysága abban is áll, hogy rendezte a környező népekkel a magyarság kapcsolatait, amelyek akkorra alaposan megtépázódtak. Rossz volt a hírünk. Szent István nagysága, hogy békét teremtett a szomszéd népekkel. A békét az akkori szokás szerint családi kapcsolatok révén szerezte. Anyja, Sarolt, görögkeleti vallású volt. A keresztséget Prága püspökétől, Adalberttől vette fel, feleségül Gizellát, a bajor hercegnőt választotta, koronát II. Szilvesztertől kért. Zarándokházat épített Róma, Jeruzsálem, Konstantinápoly, Ravenna városában.

A belső béke és a megbocsátás ugyancsak a szívügye volt. Ennek szemléltetésére hadd idézzem fel a szentté avatásához kapcsolódó egyik legendát. Amikor István kőkoporsóját László király idején, a szentté avatáskor fel akarták nyitni a székesfehérvári templomban, a gyönyörű legenda szerint semmi emberi erővel nem bírták megmozdítani a nehéz kőfedelet. Az általános megdöbbenésben azt tanácsolta a királynak egy Charitas nevű szent életű apáca, hogy béküljön meg először atyjafiával, a koronáját vesztett, szerencsétlen Salamonnal, és bocsássa ki őt a börtönből. Ez meg is történt, s íme, a követ azonnal el lehetett mozdítani a koporsóról. Nem tudjuk, mennyi minden van, amit azért nem bírunk megoldani, pedig igencsak nagy erőkkel feszegetjük, mert ki kellene békülnünk valakivel.

Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy papszentelésen Munkácson. A valamikori jelentős magyar város ma, jól tudjuk, Ukrajna területén fekszik. A szentelést Seregély érsek végezte, eljött az akkor nem régen kinevezett nuncius is Kijevből, hogy ismerkedjen a térségből nagy számban összesereglett magyar ajkú papsággal. Első útja természetesen a templomba vezetett, megnézte a Munkács főterén álló szép istenházát, és szóvá tette: mit keres az a két katona ott az oltáron, távolítsák el őket onnan. Alig lehetett megértetni vele, hogy az a két fegyveres szoboralak, Szent István és Szent László, ott állnak évszázadok óta, és nem fognak most harcolni. Nem fogunk mi sem. Egyszerűen a múltunkhoz tartozik, hogy a kereszt és Szentírás mellett számunkra küzdelmet és harcot is jelent a kereszténység.

Magyar Kurír