Útravaló – 2023. december 24., advent 4. vasárnapja

Ne félj, Mária, én csak egy irodalmi kép vagyok neked! – Római elöljárónk, amikor Magyarországon járt, egy beszélgetés során e szavakkal karikírozta a vallási racionalizmust, amelyben Isten nem léphet szabadon az ember természetes életkeretébe, mert ha így tesz, akkor a vele találkozó félnek is át kell lépnie Isten életterébe, s ettől félve egyszerűbb, ha képpé nyilvánítjuk azt, ami a valóság. Advent nagy alakjai azonban azt mutatják, hogy az Úr szava és közeledése nem irodalmi kép, amit csak magyarázni kell, hanem olyan hús-vér valóság, ami megjelöli az embert. A Keresztelő a kereszt titkából részesedve vértanú lesz, Mária fizikai valójában hordozza az Igét, Józsefnek pedig egész életét át kell rendeznie ahhoz, hogy hűséges legyen. Ez a megjelöltség elsőre leginkább megterheltséggel jár, és mégis, annak szolgálatába állva, amire Isten meghívta őket, azt tapasztalják: az Úr egészen közel vitt önmagamhoz, az lehetek, aki vagyok, mert annak fényében látom magam, Aki Van. Jeremiás meg is vallja: rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj! Ma is itt fakad minden keresztény számára a tiszta és igazi öröm forrása: nem kell bujdosnom Isten tekintete elől, hanem a közelébe léphetek azáltal, ha keresem őt, és azzá válok, akinek ő lát. Mivel vagyok megjelölve? Vállalom-e megjelöltségemet, nem csupán vagy nem elsősorban külső megjelenésében, hanem belső megérintettségem elevenen tartásában?

Az előző vasárnapokon úgy szemléltük az Úr közeledését, mint aki az igehirdetésben és az igehirdetőben jön el hozzánk. Ma pedig azt látjuk, hogy az Ige nem maradhat számunkra külső információ, kép, életeszme, hanem miként a hajnali harmat átitatja a földet, úgy engednünk kell, hogy Isten szava újból és újból elérjen hozzánk, s belépjen az életünkbe a Szentírás olvasása, elmélyült ismerete vagy éppen az igehirdetés, a katekézis egyes részeinek átimádkozása és átgondolása által. Izrael évszázadokon át, ünnepről ünnepre olvasta az ígéreteket, s közülük azok értették meg azokat, akik az állandó ismétlődések által megismerték a próféciák tartalmát, a Lélekben pedig felismerték beteljesedésüket. Beszélgetésünk alkalmával egy rendtársam feltárta hivatása nehézségeit, amire semmiféle megoldást nem találtam. Aznap reggel azonban az ismétlődő felolvasásban ez a rész volt a Regulából: Ha a testvérek nem tudják életmódunkat megtartani, amilyen gyorsan csak tehetik, siessenek miniszterükhöz és jelentsék ezt neki. A miniszter pedig olyan szorgoskodással igyekezzék rajtuk segíteni, amilyennel kívánná, hogy hasonló helyzetben rajta is segítsenek. Csupán csak ezt, a néhány órával ezelőtt hallottakat tudtam felidézni neki, de ez a mondat megmentette a hivatását. 

Isten igéje – miként az introitusban halljuk – harmatként hull az életünkbe, s ha legalább memóriával, értelemmel vagy éppen érzelemmel megnyílunk a kegyelem ismétlődő kiáradásai előtt, akkor tapasztalni fogjuk: miközben az Úr megjelöl, a próféciák közöttünk is beteljesednek, az Ige átlépi vélt kereteinket, belép az életünkbe, és az Atya életterébe vezet minket. Ezért mondhatjuk a Szűzanyával együtt valamennyien: nagyot tett velem a Hatalmas, Szent az ő neve (…), miként ezt atyáinknak megígérte: Igéjét hozzánk küldi, szava bennünk is beteljesedhet.

Magyar Kurír