Útravaló – 2023. december 31., a Szent Család: Jézus, Mária és József

Ma Jézus templomi bemutatásának részletét halljuk. Az evangélista Isten szegényeiként mutat rá a Szent Család tagjaira, hiszen a Szűzanya egy pár gerlét vagy galambfiókát ajánlott fel, ami a szegények adománya. A történet csodája pedig, hogy bár a Szent Szűz nem bárányt mutat be áldozati adományként, mint a tehetősek, mégis a leggazdagabb: karján tartja a Bárányt. A részlet másik érzékletes mozzanata a váltás, miszerint Jézus szülei az elsőszülött kiváltását megtehették volna bármely papnál, ám ők a jeruzsálemi templomba mentek, hogy felajánlják a Gyermeket. Lukács evangéliumában tehát a Szent Család úgy áll előttünk, mint akik e tettükkel arra az áldozatra utalnak, amely beteljesít minden ószövetségi áldozatot, kiváltást, helyére léptetve az egyetlen és örök engesztelését, felajánlását. Ma a Messiás elfoglalja szent templomát, hogy majd ő legyen az egészen elégő áldozat, aki tűzzel keresztel, vagyis magára véve megsemmisítse bűneinket. Halálakor pedig a Nap elsötétül, hogy meglássák a mi szemeink is: Ő a világ igazi Világossága. Szent Család ünnepén, amikor az evangéliumban József és Mária elővételezi Jézus önátadását, s ezzel mintegy már előre csatlakoznak az elszakadással járó végső felajánláshoz, a szülők, a nagyszülők vagy éppen azok a gyermekek, akiknek idős szüleik atyáik helyett fiaikká lettek, követhetnék Jézus szüleit abban, hogy a rájuk bízottakat visszaadják az Úrnak. Ez a lépés megújítja a hívőben azt az isteni adományt, hogy Mária példájára szüntelenül tovább tudja ajándékozni, akit ajándékként kapott, s ne birtokolni akarja a családját, valamint megerősíti, hogy amikor tehetetlenül áll egy rossz életvitel előtt, akkor az a háttérben maradni tudó gondoskodás jellemezze, ami Józsefet. Az Egyház ma is ezzel a higgadtsággal lehet jelen az emberiség családjában: az Elsőszülött minden testvérét elhelyezte az Atya irgalmába, ő a bukásokból felemelt sokak feltámadása, akikért Vérét ontotta.

Ma felcsendül Simeon hálaéneke, a Nunc dimittis is, amit a zsolozsmában napról napra utolsó szóként ad az imádkozó ember szájára az Egyház. Én egy más alkalommal is rendszeresen ismétlem e szakaszt, a nővérközösségben ugyanis, ahol misézek, a sekrestye falán kifüggesztve ez a pap hálaadó imája. Illetve ott van bennem a karácsony napjaiban haldokló Szántó Konrád rendtársam emléke, aki, amikor kérdeztük, mit vigyünk neki a kórházba, csak azt mondogatta: a Jézuskát! És éppen aznap halt meg, amikor ezt olvastuk az evangéliumban: Látták szemeim… Így számomra mindig eucharisztikus dimenziójú Simeon éneke: kezemben tartva láthattam őt, akit üdvözítésünkre küldött, és már elbocsáthat, mert benne elővételeztem személyes életem és a világ beteljesedésének titkát. Olyan megrendítőek Lukács sorai, hogy jó lenne, ha minél többek kívülről is tudnák azokat. Érdemes ennek imádkozásával elaludni, elővételezve az álomban a végső elnyugvást, az Isten nagy tetteiért mondott köszönetet, Jézus megdicsőítését, a róla tett hitvallást. E mondatokat akár áldozás utáni hálaadásként, a padba visszatérve is imádkozhatjuk, mert láttuk a Világosságot, kezünkben tarthattuk azt, aki megvilágosít minden embert, s így már a világosság fiaiként várjuk az elbocsátást.

Magyar Kurír