Útravaló – 2023. június 11., Krisztus Szent Teste és Vére, úrnapja

Az úrnapja Ausztriában, Németországban, Svájc bizonyos kantonjaiban, Brazíliában, Dominikában, Horvátországban, Lengyelországban, Spanyolországban, Portugáliában munkaszüneti nap. Ez a húsvét utáni hatvanadik nap, az utolsó vacsora napja csütörtök. Magyarországon 1949-ben Farkas Mihály kommunista miniszter azt javasolta a kormánynak, hogy mivel a május 1-jei ünnep után az emberek fáradtak, így május 2-át is munkaszüneti nappá kellene nyilvánítani, mégpedig valamelyik egyházi ünnep eltörlésével, mert abból úgyis túl sok van. Május elseje végül nem lett kétnapos ünnep, de 1951 májusától – az 1.010/1951 (V. 16.) számú minisztertanácsi határozat szerint – az úrnapja többé nem piros betűs ünnep. A katolikus lakosságban azonban oly mélyen gyökerezik az Eucharisztia tisztelete, hogy – munkanap lévén – megtartották a következő vasárnap. Azóta is így ünnepeljük az úrnapját. Még a legsúlyosabb egyházüldözés idején is gyönyörű sátrakat emeltek az Oltáriszentség tiszteletére, akkor is, amikor a körmenetet csak szorosan a templomok falai mellett haladva lehetett megtartani. Ma is ez a közösséget leginkább megmozgató ünnep.

Hajnalok hajnalán kimennek a hívek az erdőre vagy a település szélén lévő fás-bokros részre, hogy zöld gallyakat vágjanak. Tartós állványokra és sebtében összeállított sátorvázakra fűzik fel ezeket, továbbá zöld növényeket és virágokat. Asztalt hoznak akár otthonról is oltár gyanánt, szőnyeget, szobrot vagy képet, a gyertyatartóba gyertyát, s középre kis emelvényt, pulpitust állítanak a szentségnek. Megmozdul az egész közösség, csoportokban építik a sátrakat: mintha csak a Tábor-hegyen lennénk, a színeváltozás varázslatos hangulatában készülnek a sátrak. Péterek, Máriák, Erzsik és Sanyik igyekeznek, hogy mire fölkel a nap, s a misére hívó harang megszólal, már ismét otthon legyenek a sátorépítők, és egy gyors mosakodás után ünnepi ruhába bújva fussanak vissza a templomba. Pár perccel később pedig megkezdődik a mise az Oltáriszentség tiszteletére – szép énekkel, kevés prédikációval, a magasra szálló tömjénfüstben terjengő illatok között. A pap a kezébe veszi a szentségtartót a szentséggel, és teli tüdővel énekelni kezdi: „Üdvözlégy, Oltáriszentség!” Megszólal az orgona, a csengők és a harangok, és elindul a nép ki a templomból. Az ajtóban a férfiak már várják a menetet, a baldachin rúdját négyen négy oldalt fogják, megemelve tartják, magasan, amíg a tisztelendő a szentséggel aláérkezik. A kántor érces hangja és a kórusének kísérik a menetben az Urat. Elöl az elsőáldozó kislányok és fiúk a kezükben tartott kosárkából marokszám szirmot hintenek az útra. A négy sátor négy állomásán az énekelt evangéliumot és a könyörgést szentségi áldás követi, mielőtt továbbindulnak a hívek. Így mennek, vonulnak a település temploma körül öt-hatszáz éve már. Énekelve kísérik a mennyei Kenyeret, amely az égből szállt alá.

És megtelik a szívünk örömmel. Ma nem érezzük azt, hogy hiába jöttünk. Ma nem tekintjük kisemmizetteknek magunkat. A szentséges körmenet csak nekünk, katolikusoknak szokásunk. Büszkék vagyunk erre, s ezért már itt a földön is boldogok. Ehhez képest lassan kifakulnak a május elsejék – ha kétnapos lenne is az ünnep, alig lenne mit kipihenni.

Úrnapja után még napokig ott a sok színes szirom az úton, a járdán, a templom körül: emlék, hogy nem álmodtuk, hogy valóban megtörtént. 

Magyar Kurír