Útravaló – 2023. március 5., nagyböjt 2. vasárnapja

A színeváltozás evangéliuma a tanítványi lét három pillérét mutatja meg számunkra: az Úrral való együtt haladást, a leborulást és a titoktartást. 

A tanítványi lét gyökerénél az Úr kezdeményező szeretete áll, amely a jeruzsálemi útra állítja rá az apostolokat, bennfoglalva abba a hegymászást: azt, hogy a feltámadás, a mennyei dicsőség fényében lássák előre és utólagosan is a Golgota titkát. Péter ezért határozza meg ekképpen az identitását: mint magam is elöljáró, Krisztus szenvedésének tanúja és egyben a jövőben föltáruló dicsőségének részese, kérem, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját: viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem önként, Istenhez híven; ne haszonlesésből, hanem odaadással; ne zsarnokoskodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak mintaképei. Talán többen emlékeznek, hogy XVI. Benedek pápa Szent II. János Pál temetési prédikációjában ezzel az evangéliumi kérdéssel állt a világ elé: Péter, szeretsz te engem? Halála előtt pedig a tőle hallott utolsó mondat így szólt: Uram, szeretlek téged! Ma azt tanítja nekünk e nagy pápa példája, hogy Krisztussal együtt haladni és ebben a hit apostolává válni azt jelenti: engedni, hogy az Úr kérdései formáljanak, azaz olyan személyes valóságként épüljenek belénk, ami lefoglalja egész valónkat, s a kezdetben feltett kérdésre létünk adja meg a választ.

A leborulás mozdulatát az evangélium úgy mutatja be, mint a tanítványok válaszát a mennyei világba való befogadásra. Miközben korunkban a pszichológusok oly jelentős kifejezőerőnek tartják a testbeszédet, s a keresztények közül sokan patikamérleg pontossággal meghatározott ülőformákat vesznek fel a keleti miszticizmus hatására, a templomokba betérve, imádságok alkalmával elfeledjük a térdelés, a mély meghajlás vagy éppen a leborulás mozdulatát, amivel a bibliai ember elismeri Jézus istenségét, és amely mozdulatában neki ajándékozza, rábízza magát. A nagyböjt mély imatapasztalata lehetne számunkra a hittel, odaadással, istenfélelemmel végzett templombetérő vagy az ekként ott időző, az Úr köztünk lakozására válaszoló térdre borulás, hiszen az Eucharisztia maga a színeváltozás, benne felidézzük szenvedésének emlékét, (…) s jövendő dicsőségünk záloga nekünk adatik.

A látomás után a tanítványoktól titoktartást kér Jézus, mert az egyszeri emléket majd a húsvét eseménye alakítja bennük misztériummá. A misekönyörgésekben többször fogjuk hallani a jövőben a misztérium kifejezést, ami az eddigi fordításban titokként szerepelt. Ez a váltás nagyon mély tartalmú a mai evangélium fényében. A titok ugyanis elsősorban valamilyen rejtett dolgot jelöl, amit nem szabad elmondani, míg a misztérium kifejezés a beavatottak számára feltárulkozó, megismerhető rejtett valóságra mutat. Az apostolok és mi ugyanabban a Lélekben részesedtünk, s ennek gyümölcseként az egyszeri titok misztériummá alakult át bennünk, mert Isten szüntelen jelenvalóságként tárja fel nekünk önmagát, ismeretében előrehaladhatunk, s pünkösd után immár mi magunk is hirdethetjük misztériumát.

Feléleszteni imádságaimban az istenfélelem leboruló gesztusát; engedni, hogy az Úr titkon és személyesen elhangzó kérdései misztériummá alakuljanak át bennem – ezen az úton vezet tovább a mai evangélium a húsvét titkának megismerése felé.

Magyar Kurír