Útravaló – 2024. augusztus 11., évközi 19. vasárnap

„Én vagyok az élet kenyere, aki a mennyből szállt alá.” Két eucharisztikus történet:

S. atyát, frissiben-melegiben, a papszentelése után tíz hónappal vitték el először. Azután másodszor, majd harmadszor is. Akkor már ki is rabolták. Az ÁVH megvárta az első dispozícióját, amikor kiteljesedik a hivatásában, és csak 1954-ben vitte el, minden irat, ítélet, meghagyás vagy végzés nélkül. Miután S. atya harmadszorra került összeütközésbe a népi demokráciával, a szabadulása után hosszú időre az álmatlanság állapotába került. Éjszaka csak két-három órát töltött fekve, és nappal sem többet nyitott szemmel. Így vegetált több mint negyvenöt éven keresztül. Egyébként remek sportember volt, kitűnő fizikai adottságokkal, és kiváló zenész hírében állt. Elvitték és kész. Édesanyja – őt is ismertem – érdeklődött utána. Rendre azt a választ kapta. „Nem tudjuk. Ne is keresse! Ahova elvitték, oda és onnan egy papírfecni sem kerülhet be vagy ki, nemhogy egy levél.” S. atya Kistarcsára került. Ott is az ÁVH volt az úr. Az őrök kegyetlenségben és szadizmusban nem maradtak el a náciktól. Gyilkos fantáziájuk határtalan volt, a fogvatartottak szenvedései nagy gyönyörűséget okoztak nekik. Egyik reggel a megszokottnál egy órával korábban volt ébresztő. Kérdésükre röhögve jött a válasz: körmenet lesz, te szemét. Minden ruhát levetettek velük, de mindent. „Az a colos kezdjen el valami körmenetes nótát!” S. atya elkezdte, és többen bekapcsolódtak, ki egy gatyában, ki anélkül: „Ez nagy szentség valóban, / Ezt imádjuk legjobban.” Az ÁVH-s pribékek remekül szórakoztak. Ott, az ÁVH-s halálgyár udvarán dicsérték az emberek Krisztust, aki eledelül adta önmagát, az Eucharisztiában. Aki erőt és bizalmat adott, és aki magára veszi a bűneinket.

Szepi bácsit mindenki ismerte P. faluban, és mindenki tisztelte is. No, nemcsak a muzikalitása miatt, hanem kiváló szervezői képességeiért. A régiek közül nem temettek el úgy senkit, hogy a fúvósok ne zenéltek volna. Húsz-harminc rezes férfiembert összefogni: Szepi bácsi ezzel nemcsak szakértelemről tett tanúbizonyságot, hanem a lelkiségről is. Évente kétszer volt „kötelező fellépés”: a húsvéti feltámadási és az úrnapi ünnepélyes körmenet alkalmával. Utána térzene. Virág és gyertya minden ablakban, amerre csak a menet elvonult. Még a vb-titkáréban is, hiszen micsoda dolog kimaradni ebből. E két alkalommal elhozták a sánta Béni bácsit is a nagy – Continental – tubájával együtt. Ez az a hangszer, amit lent fújok, és a hang előrefelé jön ki belőle egy lavórnyi tölcséren. E két ünnepen csak az muzsikálhatott, aki részt vett a misén és megáldozott, s előtte gyónt is. Úgy, ahogyan azt kell. Vallási szabadságjogok ide, és hasonló csacskaságok oda. Plébánosok jöttek-mentek, időnként el-elfújták egyik-másik társuk utolsó énekét. Szepi bácsi így és ilyen tiszta, átlátható módon gondoskodott – mert a férfiakkal együtt az asszonyok is mentek gyónni, áldozni – húsz-harminc család bűnbánatáról és eucharisztikus lelkiségéről. Ő és a Szentlélek.

Magyar Kurír