Útravaló – 2024. július 21., évközi 16. vasárnap

Az előző vasárnap láttuk, a szent és pogány határvonala nem a térben, hanem bennünk húzódik; ezt ma az időre vonatkoztathatjuk. Az apostolok Jézushoz térnek vissza, aki ugyanúgy odafigyel tanítványaira, mint a népre, amikor pihenni hívja, meghallgatja őket. A Fiú az Atyával való közösségét osztotta meg velük, ez a tanítványok felfedezése, akik ugyanezt adják tovább. Ezt e szakaszban a jézusi és az apostoli tanító tevékenységet jelölő azonos szó mutatja, az evangélium utolsó mondatában pedig az Úr velük együtt munkálkodott megállapítás.

Számunkra az imádság az Úrral töltött idő, amit a papi, szerzetesi kötelezettségeket kivéve a kereszténység nem szabályoz, ennek szükséges idejét a lelkiismeretnek kell felismernie. Papként legalább annyit kell küzdenünk az imádságban való hűségért, mint a házastársaknak kapcsolatuk ápolásáért, hogy ne úgy legyenek egymás mellett, mint két párhuzamos sínpáron futó vonat, akik legfeljebb fütyülnek a másikra – ha éppen találkoznak. A házasságban, az istenkapcsolatban nem a szeretetlenség jele ez, hanem a küzdelem ideje, amely, ha kimarad, félő, hogy kiüresedik minden. Ezért fontos, hogy a tevékenységet és az imádságot egymással ne játsszuk ki, hanem életrendünkhöz illeszkedő legyen az Istenre szánt idő rendje. Ha reggel épphogy magamhoz térek, este pedig beesek az ágyba, ilyenkor „csupán” vessek hittel keresztet, és mondjam: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet. Napközben viszont olvassam el például a napi evangéliumot, egy szentírási szakaszt, és amikor manuális munkát végzek, utazom, gondoljak vissza rá, ismételjem röpimaként annak egy-egy mondatát. Egy ismerős családban reggel teljesen kábák, emiatt rendszeresen elmaradt náluk az imádság. Iskolába viszont a szülők autóval viszik a gyermekeket, így az a gyakorlat alakult ki, hogy amikor beindítják a motort, megkezdődik a reggeli imádság. Az Istennek szentelt időhöz fantázia, lelkiismeretesség és kitartás szükséges leginkább.

Az Úrral levés egyetlen meghatározott ideje minden katolikus számára a vasárnapi szentmise. Gondolkodásunk megegyezik az Eucharisztiával, az Eucharisztia viszont megerősíti gondolkodásunkat – szól az ókeresztény mondás. Azaz úgy élünk, hogy áldozhassunk, és az áldozás által tudunk úgy élni. XVI. Benedek pápa Bécsben e kérdés kapcsán így fordult a szekularizált társadalmakhoz: Az Úr napja nélkül nem tudunk élni! (Azokat a 4. századi keresztényeket idézte, akik ezt perükben a bírónak mondták, aki misére járásuk miatt végeztette ki őket.) A mi nyugati társadalmainkban a vasárnapból hétvége, szabadidő lett. A szabadidőnek középpontra van szüksége, (…) mert enélkül az idő igazában üressé válik (…) a Feltámadott az, kinek érintésére és közelségére a keresztényeknek egyébként is feltétlen szükségük van ahhoz, hogy önmaguk lehessenek. De ez nem csak valami lelki, belső, szubjektív érintés: az Úrral való találkozás egy meghatározott nappal beleíródik az időbe. És így a mi konkrét testi és közösségi létünkbe íródik, ami az időben zajlik.

A nyár, különösen a hosszabb-rövidebb szabadság ideje – akinek megadatik – jó alkalom, hogy a vasárnapból kiindulva megújítsuk hétköznapi imaéletünket. Köré gyűlve, őt hallgatva, beszámolva, belőle részesedve és részesítve másokat.

Magyar Kurír