Útravaló – 2024. július 28., évközi 17. vasárnap, nagyszülők és idősek világnapja

János evangélista a kenyérszaporításkor új Mózesként mutatja be Jézust: fölmegy a hegyre, kenyérrel táplálja vándorló népét. A zsidó hagyományban a tóra az a kenyér, aminek belénk kell épülnie, mint a tápláléknak, ahogy Jeremiás is szívünkbe írt törvényről beszél próféciájában, ami által Istenük leszek és ők a népem. De ez a kenyér nem romlandó, mint a manna, mert benne a Törvény, a Kenyér osztja ki magát. Cselekedetével már itt tanítványai szívébe és emlékezetébe vési – közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe, olvassuk a kenyérszaporításnál és a passió nyitányán –, amit majd adni akar abban a húsvéti kenyérben, amelynek megszentelésekor ugyanezeket a mozdulatokat végzi, és elrendeli, hogy az apostolok örök időkre így táplálják Isten népét: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. S hogy ők megértették mindezt, annak legékesebb bizonyítéka a maradék összeszedése, amire az evangélista az ősegyház liturgiájában akkor már meglévő, a megmaradt Eucharisztia-töredékekre alkalmazott kifejezést használja.

A jézusi csodatételben a gesztusok által jelen van a rituális húsvét, de azért lesz ez az esemény igazán fontos az Egyház számára, mert amikor erre visszaemlékeznek, Jézus e csodatevésében is azokat a mozdulatokat és szavakat ismerik fel, amelyek az utolsó vacsorán megelőzték testének föláldozását, és ami alapján azonosította magát feltámadása után: felismerték őt a kenyértörésben. Sokszor hallunk kiüresedett imaéletről, a mise és a mindennapi élet távolságáról. A jézusi példa ennek egyfajta áthidalása. Szülők mesélik, gyerekeik miként kezdenek rá a családi imánál spontán a misében ismétlődően előkerülő gregorián dallamokra; nem hívő ismerősöm számolt be egy zarándoklat után, hogy azon kapta magát, kerítésfestés közben sorra felfakad belőle egy beléivódott zsoltár. A hétköznap ott van a liturgián általunk, gondjainkon, örömeinken keresztül, ahhoz viszont, hogy annak világa közelebb kerüljön hozzánk, nem a liturgiát kell minél jobban „elhétköznapiasítanunk”, hanem – a Mester példája szerint – a hétköznapi imádságba átemelni a liturgia egy-egy imáját, gesztusát. Akkor az a hétköznapi imádság is a vasárnapiból fog táplálkozni, és beléptet bennünket a húsvét titkába. Sőt, remélhetjük, ezáltal a Feltámadott érzékelhetőbben tárja fel számunkra magánimáinkban önmagát, de közelebb kerülünk az Egyház nagy, egyetemes liturgiájához is, mert a „töredék” az egészből fakadás emlékezetét táplálja.

A covid-járvány idején volt egy orvos a Szent János Kórházban, aki hacsak apró jelét látta a fertőzöttek között annak, hogy katolikus valaki, főként, ha élete utolsó szakaszában járt, azonnal telefonált, menjünk a szentségekkel. Nemegyszer, amikor a szobatársak a védőruhába bugyolált pap mozdulataiban felismerték az áldoztatás gesztusait, a felmutatott Kenyértöredéket, mondták: mi is kérhetnénk a szentségeket, az Eucharisztiát? Így lett egy orvos a saját hivatásában emberhalász: megértette, a kosár tele van, de kiosztásra vár; tudta, az Úr Jézust felismerik az emberek a pap által folytatott gesztusai alapján; biztos volt benne, hogy a Töredék vételével beletestesülnek az örök életbe; a papot pedig segítette megélni e kötelesség-teljesítésben: ő is tanítvány.

Magyar Kurír