Útravaló – 2024. június 23., évközi 12. vasárnap

Mennyi katasztrófafilm foglalkozik a természet erőivel! Ha valahol a világban tornádó vagy földrengés pusztít, a segítők mellett megjelennek a katasztrófaturisták is. Az evangéliumban egy erős viharban találjuk magunkat, amely már-már elsüllyedéssel fenyegeti a bárkát. Aki hittel szemléli, az felteheti a kérdést: mit akar üzenni nekünk ez a történet? Jézus alkonyatkor mondja tanítványainak: „Evezzünk át a túlsó partra.”

Ha nem csak a természet tomboló erőire figyelünk, meg a rettegő apostolokra, akkor észrevesszük, hogy Jézus a dühöngő vihar kellős közepén nyugodtan alszik a bárka végében. Nagyon kimerült lehet a nap végén, hogy ilyen mély nyugalommal tud aludni. Szélvihar dobálja a bárkát, a tanítványok halálra rémülnek. Tudjuk, hogy közülük többen tapasztalt halászok voltak. Nem először kerültek ilyen helyzetbe, most mégis nagy veszélyben érzik magukat. Felkeltik Jézust: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Pánikba esve mesélik a történteket Jézusnak. S akkor Jézus lecsendesíti a vihart, és így szól: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?”

Mi is hányszor tapasztaljuk meg Isten jelenlétét az életünkben! S feltör benned a gondolat: „Isten velem, semmi baj nem érhet engem.” Aztán jön egy hétköznapi csapás – nem kell semmi rendkívüli dologra gondolni –, s ez az álomvilág egy pillanat alatt összeomlik benned, és kifakadsz: „Miért engedte meg ezt Isten? Nem törődik azzal, hogy elveszek?”

Jézusnak az apostolokhoz intézett válasza neked is szól: „Miért félsz? Még mindig nincs benned hit?” Milyen ez a hit? Bizalom Istenben! Annak tudatos megélése, hogy bármi történik az életemben, arról tud Isten, hiszen maga mondta: „nem vész el egy hajszál sem a fejetekről”. Ami történik, azt megengedi, mert ő mindig jót akar nekem. Arra a bizalomra van szükség, amelyben Jézus nyugodtan tud aludni a dühöngő viharban. Semmi sem tudja kimozdítani őt az Atya gondviselő jóságából. Az a hit ez, amely tudja, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik”.

Amikor Jézus lecsendesíti a vihart, az apostolokat félelem fogja el: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” Félelmük tükrözi, hogy még nem helyes a kapcsolatuk Istennel, még nem értették meg Jézus tanítását a mennyei Atyáról. Még túlságosan aggodalmaskodók, nem tudnak felülemelkedni a pillanatnyi életkörülményeiken. Gúzsba köti őket a félelem. Pedig Istenben nincs helye a félelemnek! A ma viharaiban, háborús világunk árnyékában, aggodalmaskodásunk csapkodó hullámai között, az életünket, szeretteinket, biztonságunkat féltő mélységek felett hánykolódva hányszor csüggedsz el, válsz reményvesztetté? Halld meg, testvér, Jézus szavait: „Miért féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”

Életed csónakja olykor várható vagy váratlan viharba kerül. Kiszolgáltatott helyzetben fekszel egy kórházi ágyon... Észreveszed-e Jézust? A zsoltárokban maga Isten adja a szánkba az őt költögető szavakat: „Kelj föl, miért alszol, Uram? Kelj föl, és ne taszíts el mindörökre! Miért feledkezel el nyomorunkról és kínjainkról? Hiszen lelkünket a földre taposták, testünk a földhöz tapadt. Kelj föl, siess segítségünkre!” (Zsolt 44,24) Urunk, veled akarunk majd megérkezni egyszer a túlsó partra!

Magyar Kurír