Útravaló – 2024. május 12., Urunk mennybemenetele

A húsvét utáni negyvenedik napon ünnepeljük Krisztus mennybemenetelét. A szentmise első könyörgése segít bennünket abban, hogy jobban megértsük ennek az eseménynek a jelentőségét a keresztény ember életében. Alapvetően nem egyszerű megérteni, miért kell örülnünk annak, hogy Krisztus már nincs itt velünk a földön. A könyörgés ezt kéri a mennyei Atyától: „hadd ujjongjunk szent örömmel, és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk”. Krisztus semmit nem önmagáért tesz, minden egy nagy terv része: az üdvtörténet eseménye. A mai ünnep sem pusztán azért öröm, mert Krisztus végre hazatérhet az atyai házba, hanem mert emberségünket is magával viszi. A középkorban sok katedrálisban ilyenkor egy nagy kosárba állították a püspököt, s úgy emelték fel a magasba: láthatóvá tették, hogy nemcsak Krisztusról van itt szó, hanem az emberről is. Felemeli, magával viszi emberségünket Krisztus. Az éden, ahonnan az ősbűn után kizártak bennünket, újra megnyílik számunkra Krisztusban. Ahogyan a könyörgés fogalmaz: meghívást kaptunk reménységben. Isteni erény a remény: ez teszi készségessé akaratunkat arra, hogy megtéve mindent, ami üdvösségünkhöz szükséges, bizalommal várjuk Isten segítségét, amellyel eljuttat természetfölötti végső célunkhoz, önmagához. Látjuk már, hogy nemcsak egyszerű ünnep ez, hanem feladatokat is ad nekünk: cselekednünk kell üdvösségünkért. Az Apostolok Cselekedetei mai részében azt olvassuk, hogy az apostolok együtt vannak még Jézussal, engedelmeskednek neki, majd közösen figyelik az égbe felszálló Krisztust. A keresztények életében különleges fontosságú a közösség, amelynek alapja a feltámadt Krisztus. Ennek a közösségnek pedig meg kell tanulnia, hogy fontos alkalmakkor egy irányba tekintsen: az ég felé, illetve felismerje az angyalokat, Isten hírnökeit, akik segítenek az események megértésében. Nem szabad feladni a közösségeinket, elmenekülni azokból, távolságot venni, magánzónak lenni. Kísértések ezek, amelyek rombolják a lelkünket, és hiteltelenné tesznek minket. Minden tagnak, elöljárónak, hívőnek újra és újra meg kell küzdenie a közösségért: gyermeki hálaadással kell néznünk a helyünket, és elfogadnunk azt, de nem belekeserednünk. A csodálkozás lehet a kulcs, ami segíthet frissíteni magunkat, elhatározásunkat, döntésünket a közösség mellett. Éppen a közösségi élet helyes megélésére figyelmeztet ma bennünket Szent Pál apostol az efezusi levélben: „viseljétek el egymást szeretettel”. Milyen jó, hogy ilyen reális az apostol! Nem azt mondja, hogy boruljatok egymás nyakába, és egymást ölelgetve dicsérjétek az Urat! Nem! Annyit kér csak: „viseljétek el egymást szeretettel”. Persze, van, amikor már ez is nehéz. De azért mégiscsak emberibb: nem kell mindig szólnunk mindenért, nem kell nevelni a másikat, kijavítani, lenyomni – viselni kell. Neki is lehet rossz napja, nehezebb a természete. Meg egyébként is, miért hisszük, hogy minket olyan egyszerű elviselni, és együtt élni velünk? Legyünk érzékenyek a másikra is: vegyük észre, hogy esetleg mennyit szenved tőlünk! Az evangéliumban a nagy missziós parancsot olvassuk és azt, hogy munkájukban együtt dolgozik az Úr a tanítványokkal, így lesz az sikeres. Sokféle jelet ígér Krisztus a tanítványoknak, de talán az „új nyelv” az, ami ma is igazán jel lehet: szépen, megértően, odafigyelően hallgatni a másikat, és ugyanígy válaszolni is, a szeretet nyelvével. Emberi természetünk a mennybe kapott meghívást: készítsük magunkat erre, és igyekezzünk már itt, a földön megvalósítani ebből valamit.

Magyar Kurír