Útravaló – 2024. november 10., évközi 32. vasárnap

A szegény asszony az összes pénzét bedobta a perselybe. Jézus ritkán beszél a pénzről, legfeljebb néhány alkalommal. Előfordul viccesnek ható epizód is, amikor a Péter által kifogott hal szájából kerül elő a templomadó (Mt 17, 24–27). Ismertebb részlet, amikor az adóval kapcsolatban ad eligazítást Jézus: Adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené (vö. Mt 22,15; Mk 12,13; Lk 20,20).

Összességében joggal juthat eszünkbe, hogy Jézus miért szól ilyen ritkán erről a fontos témáról. Igazán adhatna több útmutatást azzal kapcsolatban, hogy az evangélium fényében hogyan is viszonyuljunk a pénz világához. Persze úgy is feltehetjük a kérdést, csak ez a kényelmetlenebb változat: ha Jézus ennyire szűkszavú e témában, nem lehet, hogy esetleg mi tulajdonítunk túl nagy jelentőséget a pénznek?

Merjük-e Jézus ezzel kapcsolatos hallgatását úgy felfogni, mint üzenetet? Ő a jelentőségüknek megfelelően kezeli a piaci kérdéseket is. Mi vagyunk azok, akik nem tudjuk pénz és bankok nélkül elképzelni az életünket, s agyonbeszéljük az árak és a megélhetés témáját. Állandóan az akciókat lessük. Persze a magát fontosnak tekintő pénzvilág is igényt ébreszt bennünk sok minden iránt, amire nem is lenne szükségünk. Nem tagadom, időnként én is engedek a kísértésnek, hogy kevéske pénzemmel csak úgy őgyelegjek az áruházak pultjai között, és hagyjam, hogy hasson rám az a furcsa vonzás, ahogyan kelletik magukat a termékek. Hányszor előfordult már, hogy egy üzletben több dolgot vettünk, mint amennyit kellett volna! Azt hiszem, mi mindig „jól akarunk járni”, és nem engedjük, hogy becsapjanak bennünket. Pedig az a mozgástér, ahol néhanapján annyira szabadnak érezzük magunkat, nagyon is irányított és behatárolt.

Hogyan is állunk mi a szegény asszony két fillérjének szemléletével? Ahol a kincsünk, ott lesz szívünk is. Valahol ezt a mondatot hallottam: „Hozd a tested, és jönni fog a lelked is!” Ha túlzottan leköti az idegzetünket, a fantáziánkat a pénz, akkor odakapcsolódik a lelkünk is, és azt fogjuk egyedül üdvözítőnek tartani. Amit pedig üdvözítőnek vallunk, abból sosem elég. És ha ez mérhető dolog, akkor az Úr mentsen meg bennünket!

Érdekes színezetet ölt számomra ez a történet a minapi események miatt. Salgótarjánban szolgálok papként már több mint egy éve. A helyhatósági választások előtt írom ezeket a sorokat. A város közvéleménye, nyilván a múltból adódó hangolás miatt is, nem éppen pozitív szemlélettel tekint az itt élő papokra. Egymástól független helyeken, de valahol a mélyben nagyon is összefüggő módon, ingyenélőknek titulálták a papokat. Azt kell mondanom, hogy nem fáj a dolog, inkább elgondolkodtat. Azért írom le ezt, mert talán mások is így vannak ezzel. Mi, akik a Katolikus Egyház képviseletében igyekszünk tenni a dolgunkat, vajon nem vagyunk-e ingyenélők? Látszólag semmi haszna a tevékenységünknek. Az utca embere nem törődik azzal, hogy egy pap mivel foglalkozik, mit érez, mik a szándékai vagy éppenséggel mit tehet az emberekért. Nem azért vagyunk itt, mert ide hívtak, hanem azért, mert ide küldtek bennünket. Persze vannak, akik örülnek nekünk, de ők kisebbséget képeznek. Ők a „szegény asszonyok” a két fillérjeikkel. És vannak közöttünk módosabbak is, akik azért „két filléresek”, mert nem a pénz üdvözítő erejében bíznak, hanem valami másban.

Vajon nem ingyenélők-e, akik igyekeznek az életüket nem valami másra, csakis az evangéliumra feltenni? Az evangéliumot nem pénzért kaptuk, nem is jár nekünk, mégis a részesei lettünk. Az emberi lélekben jelen lévő ingyenes képességeket kellene felszínre hoznunk, és akkor minden a helyére kerülhet.

Magyar Kurír