Útravaló – 2024. szeptember 22., évközi 25. vasárnap

Képzeljük el, hogy egy utasokkal teli vasúti kocsiba új utas lép be. Leül, figyelmesen körülnéz, majd megszólítja a szomszédját, és beszélgetésbe kezd a körülötte ülőkkel. Közvetlen modorával megnyeri a többiek bizalmát, akik lassanként társasággá szerveződnek körülötte. Egyszer csak leszáll. Az utasok azonban tovább beszélgetnek. Némi tétovázás után róla kezdenek beszélni. Valaki felveti a mindnyájukban motoszkáló kérdést: ki lehetett ez a kedves útitárs? Utólag némelyek ismerősnek vélik. Úgy gondolják, látták már valahol az utcán, a tévében vagy a villamoson. Lehet, hogy egy színész, vagy közismert író. S nincs kizárva, hogy végül rájönnek, kicsoda.

Így vagyunk Jézussal is. Belépett közénk egy kis időre, beszélgetni kezdett velünk, összehozott minket egymással. A rövid idő alatt nem sokat tudtunk meg róla. Azóta is a vele kapcsolatos kérdések izgatnak bennünket, amíg úton vagyunk. Mert az utazás folytatódik. A beszélgetés, a barátkozás sem szakadt meg. Összehozott bennünket, együtt ülünk, és idézzük a szavait. Feltűnő, hogy mennyire érzékeny a társaságban kerekedő vitára. Még idejében más dimenzióba helyezi a kérdést: a nagyságról vitázók közé odaállít egy gyermeket. Az elsőbbségre vágyókat pedig szembesíti a szolgálat szellemével akkor is, most is.

„Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél” – fogalmazza meg József Attila a mai beszélgetés lényegét. Egy versbe foglalt gondolat olykor többet tár fel, mint az evangéliumi próza. Ehhez a mondathoz hasonló, amikor Jézus a tanítványok elé állít egy kisgyereket, és azt mondja nekik: Ő nagyobb, mint ti vagytok. Ha igazán nagyok akartok lenni, legyetek gyerekek, bátorkodjatok kicsik lenni. Ezzel a biztatással nemcsak tanít, hanem tükröt is tart a tanítványok elé. Megnézhetik magukat benne.

El-eltűnődünk azon, hogy milyen felhőtlen, barátságos életünk volt, amikor még gyermekek voltunk. Adódik, hogy lehajolunk egy gyermekhez, gügyögve, mosolyogva megcirógatjuk az arcát. De nézünk-e vajon visszafelé? Látjuk-e, hogyan lát minket a gyermek, hogyan látja a felnőttet, aki fölé hajol? Ez a kulcs az evangélium megértéséhez: tudunk-e a gyermek szemével tekinteni a világra? Ha erre nem vagyunk képesek, akkor ne szólítsuk Atyának Istent.

Emlékezzünk csak! Isten megteremtette az embert a saját képmására, s az ember ezt a képmást gyorsan átrajzolta a maga kedve szerint, s önmagát állította a világ tengelyébe. A legvilágosabban a reneszánsz művészetben látszik ez, ahol az ember került a középpontba. A lépték maga az ember lett. Emberléptékű – szoktuk mondani. S a művészet ezzel gyakorlatilag el is veszítette azt a titkot, amivel mindent fölülről néz, isteni magasból, isteni szemmel. Az ember lett mindennek a mértéke, s ez odáig fajult, hogy az ég is, a mennyország is csupán háttérként szerepel egy-egy festményen.

Hasonló érzéketlenséggel találkozunk a tanítványoknál: Jézus arról beszél, hogy megölik, az apostolok pedig arról vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Jó lenne, ha az ember, aki Isten képére teremtetett lény, nem próbálná a visszájára fordítani és a saját képére formálni Istent. Mert abból valóban nagy kavarodás lesz. Ha ez sikerülne, nem tudnánk, ki a nagyobb, és olykor elhinnénk magunkról, hogy mi vagyunk azok.

Magyar Kurír