Útravaló – 2025. április 13., virágvasárnap

Az ágak megszentelésekor a jeruzsálemi bevonulás evangéliumi részlete hangzik fel a liturgiában, ahol az angyalok által megkezdett örömhírhirdetést az emberek zengik Jeruzsálem kapujában: Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban! Szent Lukács ezzel felidézi: Jézus gyermekként már bevonult a Templomba, amely építése óta őt várta, jelzi, passiójával valóra válik Simeon jövendölése: sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben. Ahogy egykor szülei hozták, és negyvennapos szegénységén átragyogott Isten dicsősége, úgy most kiszolgáltatott Bárány-létben nyilvánul ki királysága: fény a népek világosságára.

A jeruzsálemi bevonulás ábrázolásán gyakran tekercs látható a Mester kezében, amely törvénykönyv és adóslevél. Ugyanis ő Törvényünk és Törvényhozónk! Népeknek reménysége, s mindenek üdvözítője! – ahogy kértük az adventi ó-antifónában –, Jeruzsálembe jön üdvözíteni minket, egészen elégő áldozatként tűzzel keresztelni (Lk 3,16), megsemmisítve az adóslevelet (Kol 2,14), ahogy a tarlón a szikra tovaharapódzik (Bölcs 3,7). Ezért a templom függönye testének földáldozásakor kettészakad (Lk 23,45): benne mindenki számára kinyilvánul Isten irgalmassága. Halálakor a nap elsötétül, hogy szemeink lássák: Ő a világ igazi Világossága (Lk 2,30–32). Születése után negyven nappal már erre készültünk, amikor gyertyát szenteltünk, ami hídként kapcsolja össze karácsony és húsvét éjszakáját. Cselekedetünkkel megjelenítettük az Egyházat: a bennük meggyújtott fény világosságánál járók közösségét, azokét, akik ma a kereszt titkához lépnek a passiótörténet felhangzása által.

És amennyi gyermek csak van azon a helyen – olvassuk Egeria 4. századi beszámolójában a virágvasárnapi Jeruzsálemről –, még azok is, akik nem tudnak járni, olyan kicsinyek is, akiket a szüleik a nyakukban tartanak, mindnyájan ágakat tartanak… Az Olajfák hegye és Jeruzsálem között álló pálmafa tényleges emlékét megőrizték az első századok, az evangéliumi jelenetet pedig kiegészítették a gyermekek szerepeltetésével. Jeruzsálemi Szent Cirill értelmezi is e liturgiát: Krisztus igaz tanúi sokan vannak (…), ahogyan tanúskodik ez a pálmafa is, amely ágakat adott a gyermekeknek, amelyekkel ők köszöntötték. A pálmafa maga Krisztus, aki összeköti a mennyet és a világot (Olajfák hegye, Jeruzsálem), belőle részesedik és általa dicsőíti meg az Atyát minden keresztény, miként ezeket az ágakat a liturgikus gyakorlat kialakulásakor azok a „gyermekek” lengették, akik húsvétkor a keresztség által megszületnek az Egyház fiaivá. Akik a Lukács-evangélium megfeszítésjelenete szerint rátekintenek a kegyelem forrására, mert kiáltanak, mint a jobb lator: Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba (Lk 23,42), vagy pedig a bámészkodó tömegből hitvallókká és bűnbánókká alakulnak át: Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért (Lk 23, 42–48). E mondatoknak és cselekedeteknek csak kezdete a mai liturgikus felidézés, mert mindezt egy életen át kell mondani, ízlelni és ismételgetni, hogy a mi passiónk is a mennyei Jeruzsálem felé való haladás legyen, és bűnbánó dicsőítés hassa át azt.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír