Útravaló – 2025. január 5., karácsony utáni 2. vasárnap

Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég – hangzik fel egy dal a rádióban. Sokszor elgondolkodtam ezen a soron. Valóban így van, azoknál az embereknél, akik csak ajándékokban fejezik ki, materializálják a szeretetet. Azokban, akik nem Jézust, hanem egymást ünneplik. Pedig „az Ige testté lett, és közöttünk élt”. A karácsony nem valamiről, hanem valakiről szól, időtlenül! Jézus Krisztusról.

Isten örök Igéje, teremtő szava, bölcsessége már a kezdetektől jelen van a teremtésben, hiszen ő a kezdet és a vég. Az olvasmányban erről hallottunk, amikor az az isteni bölcsességről tudósít minket, aki az Atya akarata szerint igazgatott mindent. Az embernek pedig szüksége van erre a bölcsességre, mármint a mindennapi bölcsességre és az Istentől kapott bölcsességre is. Isten nem hagyta el népét, bölcsességét adta nekünk. Ezt az ajándékot nem vonja meg tőlünk soha! Csak mi, emberek el ne feledkezzünk arról, hogy keressük az isteni bölcsességet, és aszerint éljünk. Ma, amikor annyi ismeret, hír jut el az emberhez egy nap alatt, mint a középkorban egy egész élet alatt, a tudományokban pedig óriási előrelépések történnek, még mindig nem tudunk megelégedni. A bábeli kísértés ma is ott lebeg sokak előtt: saját erőből elérni az elérhetetlent, megérteni a megérthetetlent. Isten által lett minden: „A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt.” Pedig az Élőből lett élővé a teremtés. Az ő fénye ragyogott be mindent: „Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert.”

A próféták Isten szavának átadói voltak, Jézus azonban maga a szó, az Ige. Feltárta mindenekelőtt az Atya emberek iránti végtelen szeretetét. Az Isten bölcsessége mint isteni személy jelenik meg, nemcsak jelképesen, hanem valóságosan: Jézusban, aki az Isten Fia. Aki megtestesíti az Atya bölcsességét, aki maga a Bölcsesség, aki testet ölt, hogy kinyilatkoztassa nekünk az Szentháromság belső életét, és mint az ő gyermekeit elvezessen minket ebbe a valóságba.

János csodálatos prológusa, melyet az imént hallottunk az evangéliumban, a megtestesült Ige szemlélésében éri el csúcspontját: „Láttuk dicsőségét…” Nem úgy jelenik meg, mint Isten bölcsessége, hanem a Szentháromság egy Isten; testté, igazi emberré lett. Itt szemtanúként beszél az evangélista, aki látta, kezével tapintotta és fülével hallotta őt. Látta az emberek között élni, látta és megélte, hogyan osztozott életükben. Ugyanakkor szemlélhette isteni dicsőségét a feltámadásban és a mennybemenetelekor is. Ezeket az „élményeket” szeretné hittel átadni mindazoknak, akik hallgatták, és azoknak is, akik ma hittel hallgatják a tanúságtételét.

Jézus emberi nyelvre fordítja le Istent, feltárva az emberek iránti végtelen szeretetét. Megtestesíti az örök Szeretetet, és saját személyében élőnek, tapinthatónak mutatja be.

Érted is megszületett, egészen közel jött hozzád, megérintheted az emberré lett Istent a szentáldozásban! Onnan, a rideg, hideg barlangistállóból rád néz a Teremtő! Isten, aki elől Mózes és Illés eltakarták az arcukat, hogy véletlenül se lássák meg, mert akkor meghalnak. Igen, ő a te Megváltód! Érted üresíti ki magát, és érted hal meg a kereszten! Érted ezt? „És az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír