Útravaló – 2025. június 22., Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

Egyszerű hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy az Oltáriszentség a napra hasonlít. Miként ugyanannak a napnak a fénye éltet minden élőlényt, úgy ugyanaz a Jézus gazdagít mindenkit, aki befogadja. Így érthetőbbé válik, hogy miért lehet a szentostyából sok, és mégis mindegyik magában rejti a teljes Jézust, miközben Jézus Krisztusból még sincs több, csupán egy. Annál is inkább, mert Jézus Krisztusban az egyetlen második személy van jelen, aki nem osztható.

Jézus egyetlenségét nem veszélyezteti, hogy egyszerre sok helyen tud jelen lenni, mert a szeretet a végtelenségig osztható, és nem lesz kevesebb ettől. Sőt, ha nem lehetne jelen egyszerre akárhány helyen, nem is mondhatnánk végtelennek. Valami hasonlóra az ember is képes, mert hatásunk által egyszerre több helyen jelen tudunk lenni, miközben testi korlátaink miatt egyszerre csak egy helyen vagyunk. A munkahelyen többen vannak rábízva egyvalakire, s a tanár, aki egymaga áll az osztály előtt, mégis mindegyik gyerekre hatással van.

Az Oltáriszentség nem emberidegen, hanem emberbaráti titok, mert mindnyájunkra rá vannak bízva emberek, és azok életében jelen vagyunk. Ahogyan egyszerre több ember életében jelen tud lenni bármelyikünk, úgy van jelen Jézus egy időben minden fogékony ember lelkében.

Az Oltáriszentség és az Eucharisztia elnevezés ugyanazon titokra utal, de bizonyos hangsúlyeltolódással. Az Oltáriszentség statikusabb megnevezés, az Eucharisztia, amely görögül hálaadást jelent, dinamizmust sugalló kifejezés. A kettő összetartozik, mert emberlétünk is egyszerre állapot és folyamat. Van önazonosságunk, de fejlődünk is. Ugyanazok vagyunk, de változunk is. Az Eucharisztia név arra szólít, hogy állandóan adjunk hálát Istennek, így mindig a jelenlétében maradunk. Amikor Jézus azt mondja, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, azzal azt fejezi ki, hogy rajtunk is múlik, mennyire van jelen. Ő nem erőlteti ránk magát. Az Oltáriszentség az isteni alap, de hogy ebből Eucharisztia legyen, az a szabad akaratunkon is múlik.

A pap szavaira a szentmisében Jézus testévé lesz a kenyér, és vérévé a bor. A szentmisén való részvételnek szerves része a szentáldozás. Szerencsére múlóban van az a szemlélet, bár nem könnyen, amely szerint elég a szentmise „hallgatása”, a szentáldozás nem kötelező. Ezzel, úgymond, eleget teszünk az Egyház előírásának. Sokan vannak, akik csak vasárnapra válnak vallásossá, hétköznap ugyanolyan tömegéletet élnek, mint akik nem mondják hívőnek magukat. Ennek oka az is, hogy még mindig nem ment át eléggé az erkölcseinkbe, hogy a szentmisén áldozni kell. Aki nem áldozik, nem kapcsolódik be teljesen Krisztus golgotai áldozatába, amely megjelenik a szentmisében. Persze, ehhez más gyónási szemlélet és gyakorlat is kellene. Meg az is, hogy akik áldoznak, azok tényleg példát mutassanak a többieknek a hétköznapokban is. Sokakat visszatart a keresztény élettől az, hogy például a rokonok között vannak rendszeres szentáldozók, és mégsem mutatnak követendő életpéldát.

Jézus vándorlásunk társa lett. Mennyire része az életünknek?

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír