Útravaló – 2025. június 29., Szent Péter és Szent Pál apostolok

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén nem közvetlenül a két apostolról szólnék, ezt sokan megteszik e napokban más helyeken, hanem a papi szolgálatról, mert általában június a papszentelések hónapja. Engem is június 16-án szentelt pappá annak idején a püspököm. Sokat töprengek azon, hogy jelen világunkban miként tudnék hitelesebb pap lenni. Ennek mentén próbálok megfogalmazni néhány gondolatot, s mindebben az Egyházunk iránti sürgető szeretet vezérel.

Közismert, hogy manapság egyre kevesebben választják a papi szolgálatot. Erre sokan azt mondják, hogy fel kellene már oldani azt a kötelmet, miszerint Egyházunk csak nőtlen férfiakat szentel pappá. Meg egyébként is, nem Jézus hirdette meg a cölibátust, hanem évszázadokkal később maga az Egyház. Ez valóban igaz, de arra ritkán gondolunk, hogy mi mindent nem hirdetett meg a saját korában Jézus, hanem később Egyházunk tette meg azt. Ez a helyzet például az alapvető krisztológiai és szentháromságtani tételekkel vagy a szentségekkel kapcsolatban, de gondolhatunk a Mária-dogmákra is. Azt hiszem, Jézus jobban bízott az emberekben, mint mi magunk. Merte Egyházára bízni annak lehetőségét, hogy az Isten és ember közötti újszövetségi szeretetkapcsolat megannyi vetületét megjelenítse. Így nyert megfogalmazást az is, hogy a szolgálati papságban élők cölebsz életformával kövessék Mesterüket. A réten sok virág nyílik. Megannyi más módja is van a Krisztus-követésnek. Vallom, hogy aki keresi, megtalálja a számára alkalmas életformát. Aki viszont nem érzi alkalmasnak magát a cölebsz életformára, az azért még ne mondja azt eleve rossznak vagy élhetetlennek.

A papi szolgálattal kapcsolatban sokszor halljuk Jézus szavait, miszerint „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Úgy látom, a mai ember nem akarja, hogy „learassák”, nem akarja, hogy mások mondjanak róla végső értékelést. Mi nem az örök életre akarunk gyümölcsöt hozni, hanem itt szeretnénk minél tovább virágozni; szépnek, üdének, legyőzhetetlennek és romolhatatlannak mutatni magunkat, s hogy utána mi lesz, azt takarja homály, minél tovább. Ezzel egy időben a keserűség is a hatalmába keríti korunk emberét, mert érezzük, hogy mindez nem elég.

Mai lelki fájdalmainkat, azt hiszem, Jézus papjai fel tudják mérni, pláne, ha személyesen is küszködnek ilyesfajta nehézségekkel. Ide tartozom magam is. Személyes érintettségemnél fogva magam is érzékelem, milyen hatásaik vannak a modern függőségeknek. Az utóbbi egy-két évben komolyan elgondolkodtam azon, papként mennyire tudok hitelesen szólni bárkihez is. Egyre inkább úgy látom, ha nem akarom beépíteni lelki és kapcsolati sebzettségemet a papi szolgálatba, akkor benneragadok valamilyen más világban, amely hittani és kánonjogi szempontból hiteles, csak éppen nem életszerű.

Úgy vélem, aki ma szeretne papi szolgálatba lépni, az nyugodtan tegye meg. Jézus Krisztus örömhírén nem fognak politikai nézetek. Senkit ne tántorítson el, hogy manapság nincs katolikus légkör. Jézus korában sem volt. Ha úgy látjuk, hogy átmenetileg „előnyös” dolog lenne pappá válni, például anyagi okokból, azt sürgősen felejtsük el! Meggyőződésem, hogy a mai ember is ugyanúgy ki van éhezve a tiszta szóra, mint a régiek, legfeljebb ügyesen leplezi, amikor mindenféle mással próbálja helyettesíteni az élő Istent. Ez ideig-óráig megy, de végül is színt vall, amikor az emberi kapaszkodók megszűnnek. Ezeket a pillanatokat vegyük észre kellő tapintattal és bátorsággal. 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír