„Tiszteld apádat és anyádat!” – olvassuk Isten negyedik parancsában. A tízparancsolatnak ez a pontja látszólag messze áll a mai ünnep tartalmától. Ám ha jól belegondolunk, Jézus azzal is szép példát ad e parancs teljesítésére, hogy isteni erejével megteszi az Istenszülőért a legnagyobbat. Azt a páratlan gesztust, amit egyetlen ember sem képes megtenni az édesanyjáért: teljes személyében, testben-lélekben üdvözíteni, földi élete után azonnal a mennyei boldogságban részesíteni őt. XII. Piusz pápa is rámutat: „szinte lehetetlennek látszik, hogy eme földi élet után Krisztustól az, aki Krisztust foganta, szülte, tejével táplálta, karjában tartotta és kebléhez szorította, ha lélekben nem is, de testben elvált volna. Mivel Megváltónk Mária Fia, az isteni törvény legtökéletesebb megtartója, bizony semmiképpen sem tehette, hogy örök Atyja mellett legszeretettebb Anyját is ne tisztelje. Mivel pedig képes volt arra, hogy oly igen nagy tisztelettel magasztalja föl őt, hogy sértetlenül megőrizze a sír romlásától, hinnünk kell, hogy ezt valóban meg is tette”.
Én mit tudnék megtenni édesanyámért? Ha még itt, e világban él, megbecsülöm-e az idő ajándékát, melyet még együtt tölthetünk? Ha pedig már odaátról kísér, megteszem-e érte, amit tudok, leginkább azzal, hogy imáimba foglalom, s születésének és elköltözésének évfordulóján vagy annak közelében szentmisét kérek érte? Jézus persze máshogy fejezi ki szeretetét és háláját Édesanyja iránt. Ő, aki a mennybe ment, Édesanyját méltán maga mellé veszi, hiszen a Lélek szentélye, a testet öltött Ige frigyszekrénye nem veszhet el, az Istenszülő szeplőtelen teste nem lehet a romlás martalékává. A kegyelem őt egész életén át kísérte, és a Fiú húsvéti győzelme megmutatkozik az ő teljes személyében, már rögtön földi életpályájának lezárulása után, amikor testben-lélekben a mennyei dicsőségbe vétetik.
Épp ezért kezdődik a mai olvasmánybeli jánosi látomás a szövetségláda-képpel. Isten feltétlenül megbecsüli, megdicsőíti a szent személyeket és a szent tárgyakat is. És ha a frigyláda a mennyben ragyog, akkor mennyivel inkább ragyog az Istenszülő teste, amely nem a kőbe vésett isteni igét, hanem a testet öltött isteni Igét hordozta magában! Így lesz Mária számunkra is az égen feltűnő „nagy Jellé”: Isten gondoskodó szeretetének élő jelévé, akivel a szentek közösségében egy nagy családot alkotunk. Ez teszi különösen örömtelivé és reményt adóvá a mai ünnepet.
Az anyával való kapcsolat – akár még itt él, akár már az örökkévalóságban – valahogy mindig „fiatalon tart”, mert folytonosan emlékeztet gyermek mivoltunkra. Minket, az Egyház tagjait, hívő egyénekként és Isten népének közösségeként is lélekben fiatalnak őriz meg a tudat, hogy majdani megdicsőülésünk ragyogó példája épp Krisztus Anyja, akit ő maga rendelt az Egyház Anyjává. Ő a mennyei dicsőségben sem tétlenkedik, hanem közbenjár értünk, miközben – a Lumen gentium szerint – „a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára”. Így nemcsak bátorító, hanem belülről újra meg újra megfiatalító számunkra az az örömhír, amelyre XVI. Benedek pápa huszonegy évvel ezelőtt mutatott rá ezen a napon: „A mennyben van egy édesanyánk. Az ég nyitva áll, a mennyországnak szíve van.”
Fotó: Kuzmányi István
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria
