Útravaló – 2026. augusztus 30., évközi 22. vasárnap

Ha figyelmesen olvassuk a mai evangélium szövegét, feltűnik, hogy Máté úgy fogalmaz Jézusról, mint akinek „sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból”. És közvetlenül utána már hozza is Péter heveskedő válaszát: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mégis mi nem történhet a Mesterrel, Péter? Az, hogy feltámad a halálból? Nyilván nem erre reagál a tanítvány, hanem az ezt megelőző borzalmakra, melyeket Jézus előrevetít. Pétert tehát – akinek szangvinikus természetét jól ismerjük – annyira sokkolja a szenvedés ígérete, hogy meg sem hallja a felsorolás végén a felemelő szavakat: „de a harmadik napon feltámad a halálból”. Mintha ijedtségében nem volna képes továbblátni a riadalmánál, és a folytatás sem érdekelné, annyira megtorpan.

Hányszor teszünk így mi is, hányszor jár velünk is éppen így a mi Urunk! Ami nem fület csiklandoztató, ami kellemetlen, ami a szenvedés ígérete vagy sötét valósága, az annyira el tudja riasztani a szívünket, elsötétíteni az elménket, görcsbe rántani gondolkodásunkat és akaratunkat, hogy már a józan ítélőképességünket is elveszíthetjük. Némiképp még az emmauszi tanítványokhoz is hasonlókká leszünk, akiknek szívét úgy hatalmába kerítette a reménytelenség és a gyász homálya, hogy azt sem ismerték fel, ki is az, aki melléjük szegődött, és szavaival titokzatos izzást idéz elő lesújtott szívükben. „Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve” – állapítja meg a zsoltáros. Ahogyan beköszönt a nehézség, hamar kiderül, milyen széltől lengetett, könnyen megroppantható nádszálak, könnyen elfújható mécsesek tudunk lenni.

Jézus márpedig nem kezd el azon „lelkizni”, hogy miként közelítse meg Péter hirtelen bezárult szívét, hogyan segítse óvatosan feloldani az okozott traumát, miképpen legyen megértő az érzelmeiben megsebzett emberhez, és hogyan nyújtson lelki segélyt a megzavarodott apostolnak, gondosan ügyelve arra, hogy újabb mozdulatokkal véletlenül se sebezzen tovább. Ezt a tojáshéjakon lépdelést sokszor mi alkalmazzuk és igényeljük. Jézus ismeri Pétert, tudja jól, milyen szóból ért. Ezért keményen sátánnak szólítja őt: ellenségnek, mert a saját akaratát az Atya szándéka fölé akarja helyezni, és saját megsebzettsége válik a legfontosabbá számára. Ez pedig pillanatnyilag bezárja szívének ajtaját minden további tanítás előtt. Ha úgy tetszik: Péter most nyílt sebébe Jézus még inkább beleoltja tanításának izzó valóságát, hogy örökre, mélyen beleégjen az apostolba az Atya akaratának feltétlen keresése. Mintha már ezzel is arra az önfeláldozó készségre nevelné, mellyel Péter egészen az evangélium szolgálatára szentelődik, és az apostoli testület látható fejeként, az első pápaként is tekinthetünk rá, aki hivatott lesz testvéreit megerősíteni.

Jézus mindenféle vérmérsékletű embert meghív a követésére. Ha keményen dolgozunk a természetünkön, akkor az nem akadály lesz, hanem a segítőnk. Péter szívét most látványosan alakítja a szolgálathoz szükséges teljes önátadáshoz, melyet majd a Szentlélek pünkösdi tüze fog igazi mesterművé tenni. Jézus kemény fellépése tanulságos a többi tanítvány számára is. És nemcsak akkor, hanem remélhetőleg ma is.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír