Útravaló – 2026. január 6., Urunk megjelenése, vízkereszt

„Hordozd körül tekintetedet, és lásd, mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák.” A prófétának ezek a szavai nyitják meg Urunk megjelenésének ünnepét. A liturgia az emberek Isten felé vezető útját akarja megmutatni nekünk. Az egyetemesség utáni vágy sürgető érzése tölti be ezt a napot. Az Egyház mély vágya, hogy a föld népei és nemzetei hamarosan találkozhassanak Jézussal. Minden ember szíve mélyén ott van az Isten utáni vágyakozás. Ez vezeti Jézushoz a különös látogatókat is. Messzi földről jönnek, az akkor ismert világ egy távolabbi pontjáról. A bölcsek fényes csillagot láttak napkeleten, és a látomás erejében indultak útnak. Úgy gondolták, ha az égiek világában feltűnik egy minden más csillagnál erősebb fényű csillag, akkor a földi világban is születnie kell egy embernek, akinek „fénye” túlragyogja a többit. Egy királynak. Utánanéztek a rendelkezésükre álló írásokban, és az akkori próféciákban utalást találtak a zsidók újszülött királyára. Elindultak hát, hogy megkeressék. Vállaltak minden megpróbáltatást az út során. Mi is arra kaptunk meghívást, hogy kilépjünk önmagunkból, és elinduljunk az élet teljessége felé.

Milyen különös, hogy ezek a látó lelkek ott kérdezősködnek, ahol már nem hisznek a jövendölésben. Ott, ahol nincs a messiásvárásnak semmilyen ereje. Az írástudók és a papi vezetők irányítják a bölcseket Betlehem felé. Életet nem, de irányítást adnak a keresőknek.

A napkeleti bölcsek a csillagot követve egészen Betlehemig mentek, s ott meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Lebo­rultak, és hódoltak neki. A leborulás a lehető legigazibb gesztus volt részükről. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal együtt ők is megértették, hogy az üdvösség azt jelentette – és azt jelenti ma is –: befogadjuk ezt a gyenge, védtelen gyermeket.

Az idegeneknek a nem hívő intézmény mutatott irányt. Jeruzsálem után a bölcseknek ismét kigyulladt a csillag, és a Gyermekhez vezette őket. Isten az események egymásba rendezésével mutatja meg, hogy az Emmanuel öröme csak úgy tölti be lelkünket, ha nem csupán tudunk róla, és éljük az életünket, hanem ha elindulunk, és élménnyé formáljuk a találkozást, nap mint nap. Mert hidd el, testvér, hogy a te jeled, a te csillagod is mindennap felragyog, és a Gyermek rád mosolyog, ha elindulsz felé, hogy találkozz vele.

Heródes és az írástudók is tudták azt a helyet, de nem mentek oda. Kezükben volt az Írás, olvasták is biztosan, de semmi hatással nem volt rájuk. Belefásultak a poros tekercseik száraz betűibe. Nem tudtak, vagy nem akartak mozdulni. Heródes annyira megijedt, hogy úgy döntött, a gyermeknek meg kell halnia. A napkeleti bölcsek pedig hittel mentek, találkoztak a Gyermekkel, és megmentették azzal, hogy más úton tértek vissza a hazájukba.

Amikor találkozol az Úrral, és befogadod a szívedbe, nem leszel többé olyan, amilyen előtte voltál. Nem járhatsz továbbra is ugyanazon az úton. Megváltozik az életed és a viselkedésed. Isten hív, hogy meghalljuk szavát, és komfortzónánkból kilépve elinduljunk világunk megannyi jászolához, amelyben kicsinyek és gyengék fekszenek. Elindultál már?

Fotó: Nádudvari Dorottya

Magyar Kurír