Útravaló – 2026. szeptember 13., évközi 24. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz Szent Péter kérdésével kezdődik: hányszor kell megbocsátanom? Azt hiszem, mi is sokszor tesszük fel ezt a kérdést, mert mindegyikünk életében vannak olyan helyzetek, amelyek igen sok fejtörést okoznak nekünk, és olyan emberek, akikben sokszor csalódunk: újra és újra esélyt adunk nekik, de azt tapasztaljuk, hogy erőfeszítéseink semmit sem érnek, nem javul meg, nem változik a másik. Ilyenkor inkább fájdalmunkban kérdezzük mi is: hányszor bocsássunk meg? Jézus most hallott példabeszéde Isten országának újdonságát, legnagyobb ajándékát mutatja be: Isten megbocsátó, irgalmas jóságát, az újrakezdés lehetőségét. De reálisan, hiszen még Istennél is előfordul, hogy a megbocsátása után csak ideig-óráig tart a változás. És gondoljunk csak most saját magunkra, a bűneinkre, esendőségünkre. Hiszen látjuk, hogy a gonosz szolga milyen irgalmatlan, pedig nem sokkal korábban megtapasztalhatta ura minden várakozást felülmúló nagylelkűségét. Milyen jó, hogy tudhatjuk: Isten elénk siet megbocsátó irgalmával, ha elé állunk, ha vállaljuk tetteinket. Akit meghat közülünk ez a jóság, aki megnyílt szívvel befogadja azt, abban életre kel Isten irgalma, s attól kezdve ő maga is irgalmas szívvel fordul embertársaihoz. Ehhez azonban fel kell fognunk, mi is történt igazából, meg kell értenünk, micsoda nagyszerű dolog, hogy Isten így fordul felénk. Jézus ebben a példázatban is e világ gondolkodását, e világ igazságtételi kísérletét állítja szembe Isten igazságosságot beteljesítő irgalmával. A példabeszédben Jézus tanítása egyértelmű: Isten még a mérhetetlen bűnösnek is elengedi adósságát, megbocsát neki, ha őszinte szívvel kérjük. De jósága, irgalmas szeretete nem öncélú úrhatnámság. Célját akkor éri el, ha eltanuljuk nagylelkűségét, és mi is így bánunk egymással. Nem kis feladat ez bizonyos helyzetekben, de az annyira vágyott békét, a kiengesztelődést csak ezzel tudjuk elérni. És minden kicsiben, kicsivel kezdődik. Sajnos a legtöbb ember folytonos haragban, perlekedésben él. Sokak számára már reggel a családban szóváltásokkal, ingerült nézeteltérésekkel indul a nap. Elindulnak a munkahelyükre, és a vonaton, a buszon, a boltban, az egymást lökdöső, előnyükért törtető emberek között, aztán pedig a napi munka során is könnyen újabb konfliktusokba keverednek. Estére így nemcsak a testünk, de a lelkünk is bepiszkolódik. Le kell mosnunk magunkról a ránk rakódott piszkot: a bosszúságot, haragot, sértődést, csalódást. És közben azt se felejtsük el, hogy nemcsak minket ér igazságtalanság, de mi is tudunk bántók, igazságtalanok lenni. Meg tudjuk-e bocsátani ezt magunknak? Egyáltalán eljutunk-e idáig? Be tudjuk-e vallani töredelmesen, hogy bűnös emberek vagyunk? Szent Pál nemcsak a kölcsönös megbocsátásra szólít fel, hanem ennél is tovább megy: „Egyikünk sem él önmagának. (…) az Úrnak élünk.” Isten nekünk adta önmagát, hogy neki élhessünk. Csak akkor leszünk boldogok, akkor lesz csak igazi a keresztény életünk, ha mi is oda tudjuk adni magunkat a másiknak, és ha szívből meg tudunk bocsátani egymásnak.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír