Üvöltés – A Polgárháború című filmről

A mélyben megbúvó reménytelenség, a feltáratlan és tisztázatlan – sokszor félrediagnosztizált – feszültségek jelennek meg valamiképp az iskolai lövöldözésekben is. Az összeomlás pontos idejét és részleteit senki nem ismeri, ám a filmkészítőket ez nem akadályozza meg abban, hogy a nézők elé tárják a saját forgatókönyvüket. A nemrég a mozikba került Polgárháború című film története szerint az Egyesült Államokban felkelések törtek ki: Észak Dél ellen, Nyugat Kelet ellen, amerikai amerikai ellen, amerikai nem amerikai ellen harcol. Az ország nagy részén anarchikus állapotok uralkodnak, s bár az elnök szerint közel a győzelem és nemsokára eljön a béke, a küzdelem valójában folyik tovább.

Mindez azonban nem fontos. Alex Garland kétfenekű alkotásában a disztópikus környezet ugyanis háttér csupán. Főhősei újságírók, közelebbről fotósok. A veterán Lee (Kirsten Dunst) és társa, Joel (Wagner Moura) találkozni szeretne az elnökkel, még mielőtt a felkelők végeznek vele. Velük tart a fiatal Jessie (Cailee Spaeny) és az öreg, sokat tapasztalt Sammy (Stephen McKinley Henderson) is. A film cselekménye roppant egyszerű: azt látjuk, ahogyan a szereplők átszelik az országot. És ha már erre meg arra járnak, le is fényképezik mindazt, amit látnak: a halált, a terrort, a tébolyt.

Némiképp leegyszerűsítve kétféle fotóriporter létezik. Az egyik elvegyül a környezetben, amit le szeretne fotózni. A másik bebújik a fényképezőgépe mögé, és igyekszik láthatatlanná válni. E két magatartás két, egymással ellentétes lelkialkatra utal. Az első esetben – mint azt Sebastião Salgado brazil fotográfus is sokszor megjegyezte – a valóság előbb-utóbb beszippantja, felőrli és kiköpi magából a fotóst. A rejtőzködés mögött viszont az az elgondolás áll, hogy akkor kaphatjuk le a hiteles pillanatot, ha nem vesznek észre. Filmbéli fotósaink is igyekeznek meglapulni a fényképezőgép mögött, közömbösséget erőltetve magukra. De vajon hogyan lehet kívül maradni a pusztuláson? És ha hagyja a fotós, hogy elnyelje a káosz, meddig fogja bírni? Mikor jön el az összeroppanás ideje?

Garland mozija azért hat úgy, mint egy óriási pofon, mert hétköznapivá teszi az erőszakot. Teljesen elhiteti velünk, hogy hasonló helyzetben mi is ezt élnénk át. A valóságban ugyanis nincsenek akcióhősök, szuperképességű katonák sem léteznek, és a lövedékek elől sem lehet bebújni egy autó mögé.

Fotósaink ellentétes utat járnak be. Míg Lee és Joel igyekszik az évtizedek alatt növesztett lelki páncél mögött maradni, addig Jessie az első traumákon átesve egyre jobban elmerül a káoszban. A cél: mindent megörökíteni. Ám ehhez annyira közel kell menni az eseményekhez, hogy az már közvetlen életveszélyt jelent, ráadásul az elhatalmasodó zűrzavar fokozatosan felemészti a lelkierejüket is. Úgy tűnik, nincs hálásabb téma a pusztításnál és a véres harcnál. Készülnek is a díjnyertes fotók sorra: felrobbanó harcjárművek, tűzeső, sebesüléstől görcsbe rándult testek, kétségbeesett arcok. S bár egyszer eljön az a pillanat is, amikor már nem marad más, csak az artikulálatlan üvöltés, az utolsó fotón azt látjuk, ahogy diadalt ül a halál.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.