Uzsalyné Pécsi Rita: Az önátadás ember voltunk virágba borulása

Birtokolni? Lenni? Vagy adni? Kétségtelen, hogy kultúránk inkább a birtoklásra és az önmegvalósítás individuális irányaira nyitott. Központi helyet foglal el életvitelünkben a javak megszerzése, a kisebb-nagyobb tárgyak, a bizonyítvány, a pozíció, rang, elismerés, birtoklása. A személyes kényelem „wellnessvilágának” vágya pedig megteremtette a – még az oktatási intézményekbe és a nevelésbe is beszivárgó – boldogságipart, sőt a testi és a virtuális élvezetek sokaságát felkínálva el akarja hitetni velünk azt is, hogy az ember kiteljesedése ezen az úton elérhető.

Az adás ezzel szemben mindig kilépést jelent önmagunkból, és feltételezi a befogadó közeget, az odaadás pedig még messzebbre mutat, konkrét irányt is szab ennek.

Valakinek – neked – odaadni egy számomra is értékes valamit. Ez bizonyos értelemben bátorságot feltételez, mert nyilván sebezhetőséggel is jár. Ugyanakkor sajátos módon ez nyújtja az ember számára azt a frissességet és erőt adó érzést is, hogy jó, hogy létezem, jó, hogy van miből ajándékoznom – én is gazdagodom általa.

Ahogyan csak annak a kútnak a vize nem poshad meg, amelyiket merik. A természet is ezzel a pazarló, túlcsorduló önátadással vesz körül minket, amikor virágba borulnak a fák, gyümölcstől roskadoznak az ágak, s ez történik a ki nem fogyó patakok és folyók szüntelen áradásával, a mindig meg-megújuló napsütéssel, az éjszakát feldíszítő, sok-sok változatával gyönyörködtető csillagos égbolton a sejtelmes szelídségű holdfénnyel, ahogyan az élővilág sokszínűségével is. A teljes önátadással természetesen együtt jár önös világunk elhalása. „Ha a búzaszem el nem hal…” A szeretet fájhat is. Talán éppen azért, mert apránként, lassan történik. Ma az időmből adok, néha a nyugalmamból, a kisgyermekeinknek az éjszakai pihenésből, máskor csak el kell viselnem, hogy sáros lábbal jöttél be a frissen takarított lakásba, olykor a kedvenc tevékenységemről kell lemondanom vagy éppen egy kedves együttlétről. 

Egész teremtett világunkban ez az odaadottság a termékeny élet feltétele. Minden igazi ajándék értéke – és egyben kölcsönös öröme is – valójában nem a tárgyiasult megjelenésben van, hanem az ajándékozó személyében, tehát abban, ha magamat tudom odaadni valakinek. „Csak az adásnak van létjogosultsága” – vallja Albert Schweitzer.

Az emberi kapcsolatainkat is ez tehetné igazán gyümölcsözővé, ha nem folyton kapni akarnánk, hanem meg tudnánk várni a másik ember önkéntes, szép odaadását.

A szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra (Carl Gustav Jung). Azt hiszem, talán minden érett ember ismeri ezt az extázist, amikor szívesen lépünk ki önmagunkból – szívesen üresítjük ki magunkat –, hogy egészen befogadhassuk egymást.

Nehéz és csodálatos művészet ez! Hétköznapjainkban egyszerűen azt jelenti: nemcsak mellőzhető kacatokat felajánlani, nem is a fölöslegből adni, hanem apránként, naponta, akkor, amikor csak lehet, abból adni, azt adni, ami fontos és értékes nekem: az időmet, az erőmet, igaz, mély érzéseimet, kényelmemet, szeretetemet, örömömet – és a megosztott sebzettségemet, fájdalmaimat is. Mert fáj, amikor nem értjük meg egymást – mégis szeretünk. Fájdalmat és egyúttal komoly munkát is jelent, hogy enyhén szólva nem makulátlan az ajándékunk.

Törékenyek, gyengék, esendők vagyunk. Mégis szeretnénk ajándékká, sőt tápláló kenyérré lenni.

Ezért nap mint nap, újra és újra meg kell küzdenünk gyarlóságainkkal, az önmagunk körüli keringéssel, ami rendre visszalopakodik az életünkbe. 

Henri J. M. Nouwen szép megfogalmazásában: „Gyönyörű emberekké leszünk, amikor adunk (…): egy mosolyt, egy kézfogást, egy csókot, ölelést, szerető szót, egy ajándékot, életünk egy részét..., életünk egészét.” 

Ez a teljes odaadottság legszemélyesebb, egyúttal legtöbbet nyújtó formája, a szerelmes önátadás gesztusa és misztériuma: egészen felajánlom magam. Támaszod, táplálékod szeretnék lenni.

Isten a jókedvű adakozót szereti. Pio atya szerint Isten kiválasztottja az az ember, aki szívesen ad. Szent II. János Pál pápa (akinek a jelmondata az volt, Totus Tuus – Egészen a Tiéd) szintén erre ösztökél:

Ne féljetek!” Ne féljetek mindent odaadni! Ne féljetek! Falak helyett hidakra van szükség! Ne féljetek kitárni kapuitokat!

Húsvét örömteli fénye éppen annak az ünnepe, hogy az önátadás messziről felismerhető gyümölcsei a kapcsolatban felragyogó bizalom, a kedvesség, a türelem, az irgalmasság, a remény, a barátság – egyszóval a szeretetközösség, a szövetségi lét. Annak a reménye, hogy az előttünk járó Feltámadott erejében kicsinyes világomból kiszabadulva tudom majd képviselni az ügyeidet, igénybe vehető, terhelhető lehetek, Simonodként viselem a keresztedet, Veronikádként letörlöm könnyeidet és verejtékedet, égi Édesanyánk gyermekeként, testvéredként veled maradok a szenvedésed útján.

De harmadnapra túlcsorduló örömben, életünk felfoghatatlanul gazdag áldásaként újra találkozhatunk a nagy felismerésben, amikor meglátjuk egymás arcán a feltámadt Krisztus gyönyörű vonásait, aki a nevemen szólít és arra biztat: „menj, és vidd hírül testvéreidnek”… S ezzel az önátadás eleven körforgása újra egymáshoz kapcsol minket testvéreinkkel és a Mesterrel.

Egy barátunk veseelégtelensége a végstádiumhoz közeledett. Hosszas várakozás után kiderült, életét a transzplantáció mentené meg, a felesége veséje. Ő pedig készséggel odaadta a fél veséjét.

Minden adás azt jelenti: akarom, hogy élj.

„Ó igen, adni kell, adni, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Odaadni akárkinek, a legelső nincstelennek, a náladnál szegényebbnek. Szeretettel adni, és érte semmit sem kívánni. Így kell élni.” (Teréz anya)

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.