Uzsalyné Pécsi Rita: „Nem elég fellobogni, de mindig égni kell!”

Megint elkezdődött egy tanév. Várakozással, lendülettel, reményekkel. Jó volt a társakkal találkozni, és ez még a „régi motorosoknak” is ad annyi felemelő erőt, hogy újra felébred a tettvágy és a tanulási kedv is. Ám szinte hihetetlen, hogy ez a tudásvágy az ember természetes ösztöne, tehát eredendően motivált, kíváncsi lények vagyunk. Hová tűnik el mindez gyakran néhány hét alatt? Miért van az, hogy november felé már nyoma sincs, helyette marad a kelletlen robotolás, a noszogatás, a mindennapi vita, aztán a felmérők miatti szorongás, a jegyek réme. Mi hiányzik?

Fontos látni, hogy amit valójában keresünk, az nem csupán a kitartás, hanem az állhatatosság. Ez kell ahhoz, hogy a kitartásnak nevezett egyes lépéseket meg tudjuk tenni. Az állhatatosság látja maga előtt a nagy célt, a befektetett munka értelmét, ezért a belső meggyőződés hajtja. Ezt a magatartást csakis a valós kíváncsiság, az alkotásvágy képes létrehozni, méghozzá sok-sok tapasztalaton keresztül. Ez sajnos gyakran köszönőviszonyban sincs a jegyekkel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem az iskolában tanuljuk. Mert

az állhatatos embert nem az elismerés hajtja, hanem a saját megoldásait keresi egy-egy helyzetre.

A nagy alkotókat szemlélve is azt látjuk, hogy bár a bizonyítványuk nem volt makulátlan, mindvégig tudták, mit akarnak, és ez lelkesítette, a kudarcokon is ez segítette át őket.

Régóta tudjuk, hogy a képzeletre támaszkodik az akarat. Amit el tudsz képzelni, arra képessé válsz, amit el sem tudsz képzelni, az képtelenség. Egy óvodásokkal körében végzett kísérlet szerint, amikor arra kérték őket, hogy álljanak vigyázzban, ameddig csak tudnak, a legelszántabbak összesen két percig bírták. Aztán elképzeltették velük, hogy ők egy vár őrei, és jön a sárkány, de addig nem rabolhatja el a királylányt, amíg az őr mozdulatlanul helytáll. Ezek a gyerekek ekkor tizenegy (!) percig álltak moccanás nélkül.

Vajon diákjainkban novemberben is van-e még ilyen, képzeletüket megmozgató kíváncsiság, ami lendületbe hozná az akaratot? Persze bátorság, kudarctűrés, kíváncsiság és természetesen kitartás is kell majd hozzá.

Csakhogy ennek az idegrendszeri hátterét is meg kell érlelni! A fontos kérdés ez lesz: mikor, milyen élmény, milyen tapasztalat kell ahhoz, hogy ezek a pályák kiépüljenek a frontális lebenyben? A lehetőség semmiképpen nem azokban a helyzetekben van, amikor minden a tervek szerint alakul, és kényelmesen teljesíthető a következő lépés. Éppen ellenkezőleg! Amikor nem úgy, nem akkor, tehát kiszámíthatatlanul mennek a dolgok, és új megoldásokat kell keresni, sőt erőfeszítést kell tenni a sikerért. A technológia ezt nem segíti, mert minden kiszámítható, csak ismerni kell a mechanikát. A modellvasút például gyorsan unalmassá válik, és a szigorú rendben megszerkesztett iskolai élet sem nyújtja ezt, mert pontosan lehet tudni, ma mi kell a jó jegyhez. Ehhez elég a rövid távú kitartás is.

Viszont

a természet és minden, nem ember által létrehozott világ – így egy emberi kapcsolat is – remek edzőtér lehet, mert él, és ami él, az változik, kiszámíthatatlan és nem teljesen kiismerhető.

Ilyen tevékenység lehet a pecázás, a fára mászás vagy akár a szöcskefogás, de a társas játékok, a közösségi együttlétek vagy egy jó beszélgetés is. Mindig lesz sikertelenség, mindig új stratégiát kell kitalálni, kerülőutas megoldásokra rájönni. Az úszás, a biciklizni tanulás, a hangszeren való játék, az együtt zenélés, a csapatsport is ilyen.

A kreativitáshoz ugyanis nem elég a kitartás, a tüzet a távolabbi nagy személyes cél táplálja.

Ez teheti a monoton tevékenységet is értelmessé, és akkor már nem fogcsikorgató szívósságról, hanem állhatatos erőfeszítésről van szó. Ezen az úton a legbiztosabb csapda és veszély a túlterhelés, az időnyomás, a teljesítmény- és a versenykényszer, a túl korai minősítgetés, a hibázás katasztrófaként való megélése, a gépies feladatok, a homályos vagy nem saját cél. Ajaj! Mintha az október-novemberi iskolai mindennapokat vázoltuk volna fel! A kevesebb kötelező feladat és a szabadon választhatók nagyobb aránya, vagy legalább az alternatívák lehetősége jól támogatja a tevékenységvágyat. Ezzel szemben a túlhajszolás, a tanuló számára értelmetlen, sok feladat frusztrál és maradandó lelki változást: közömbösséget, feladatkerülést, önbizalomvesztést okozhat, sőt, sok iskolai rendbontásnak is ez a háttere. A folyamatos kényszerű kötelességteljesítés valósággal pusztít.

Hogyan segíthetünk? Tanár vagyok, érzékelem, hogy mivel megyek szembe, amikor azt ajánlom: a szabadidő jellegű foglalkozástípusokkal. (Kár, hogy elfelejtettük, hogy a görög szkholé szó szabadidőt jelent!) Amikor a kihívás kicsit nagyobb, mint az aktuális képesség, és tevékenységet is felkínálunk a fejlesztéséhez.

Az úgynevezett célnélküliség szabadsága – amikor nem a megfelelési kényszer diktál – a spontaneitás lehetőségeit kínálja: így is, úgy is kipróbálni a megoldásokat, „csak” annyi elvárással, hogy amit teszel, azt jól tedd.

Jó volna még az is, ha nem lenne a diákok minden perce lekötve általunk hasznosnak ítélt programokkal, tartalmakkal. A játék, a humor, az izgalmas, örömös társas helyzetek, a vissza-visszatérő rutinok, a funkcióba helyezett ismeretek segítenének: kipróbálni, alkalmazni, élethelyzetekbe illeszteni a tudást – dráma, színjáték, szituációs játék, valós tapasztalatok révén. Mindez periodikusan flowélményt okozna, ami ösztönzi az örömteli önátadás erőfeszítését, s így megszületik a vágyott szívós kitartás, az állhatatosság, ami nem csak két-három napig vagy hétig tart.

Ennyi. És ez nem kevés, de alapvetően más megközelítést igényel. Az állhatatosság talaját az említett egyszerű eszközökkel mindennap művelni kell. Jól ismerjük Váci Mihály sorait, aki szinte receptet ír a bajra. Álom, cél, út, indulás, akarat, tett, értelem, érzelem, seb, szenvedély, szeretet – remény. De vajon csináljuk már?

Nem elég álmodozni. / Egy nagy-nagy álom kell! (…) // Nem elég a célt látni; – / járható útja kell! / Nem elég útra lelni, / az úton menni kell! (…) // Nem elég a jóra vágyni: / a jót akarni kell! / És nem elég akarni, / de tenni, tenni kell; (…) // Ám nemcsak holmi érzés, / de seb és szenvedély, / keresni, hogy miért élj, / szeress, szenvedj, remélj!”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában jelent meg.