Valaczka András: Kamaszkatasztrófa – Túlélési ötletek posztmodern szülőknek

Valaczka András negyven fejezetben, irodalmi műveken keresztül mutatja be, hogy a kamaszkor „egyszerre katasztrofális és izgalmas, kétségbeejtő és különleges. Talán a legfurább életszakasz az összes közül: groteszk, abszurd, nevetséges, s közben megható, katartikus és felemelő.

A gyerekünk második megszületése. Az igazi személyiségének a megszületése”.

Az egyik fejezetben a „Posztmodern Szülő” értesülésekhez jut Odüsszeusz gyermekkoráról, és megtudja, milyen „Saját Projektet” talált ki fia számára „a jó öreg Láertész”, illetve, hogy miért jó, ha a kamasznak van, vagy lehet egy „Saját Projektje”. Valaczka András felidézi: a húsz év után otthonába hazatért Odüsszeusz egy sor felismerésjelenetet tár elénk: egykori dajkája a lábán levő sebről ismeri fel, a felesége alig akarja elhinni, hogy ő az, legvégül apját keresi fel azon a félreeső tanyán, ahol visszavonultan él.

A kötet írója rávilágít: itt kerül szóba apának és fiának az a hajdani kontraktusa is, amely minden bizonnyal óriási hatással volt a kamasz Odüsszeuszra, hiszen ennyi idő után is szó szerint idézi, és minden részletére tökéletesen emlékszik. Így sikerül meggyőznie idős apját, hogy csakugyan ő a fia. Elhangzik, hogy a siheder Odüsszeusz kérte a saját fákat, „a Saját Projektet” apjától, persze az is elképzelhető, hogy Láertész adta a kéréshez az ötletet, ő vezette rá, inspirálta a fiát: „lehetnek ám neked saját fáid is! Lehet ám saját kerted is itt az enyémből kihasítva!”

„Micsoda ereje lehetett a Saját Projektnek, hogy ennyi kaland és tragédia, ennyi harc és bolyongás után továbbra is ugyanígy emlékszik a pillanatra Odüsszeusz! Milyen erős élményként ivódhatott belé, hogy

nem csupán alárendeltje lehet az apjának és a családjának, hanem saját elképzelései szerint menedzselt, külön, privát kertje lehet, holott még gyerek! Amelyért ő a felelős, amelynek ő a gazdája, amelynek hozama őt gazdagítja.”

Valaczka András leszögezi: egy saját világ, egy saját tevékenység kialakítása és berendezése csodássá tudja tenni egy gyerek életét, és talán egész pályafutását befolyásolja. Charles Darwin időskorában, már világhírű tudósként idézi fel egyik egész életére kiható gyermekkori élményét: „Egy nap a sűrűben keresgélve két ritka bogarat vettem észre. Egyiket az egyik, másikat a másik markomba szorítottam – igen ám, de hirtelen megláttam egy harmadikat is. Nem hagyhattam ott, így hát amelyik a jobb kezemben volt, hirtelen benyomtam a számba. De jaj, valami szörnyű, savas folyadékot lövellt ki, annyira égette a nyelvemet, hogy muszáj volt kiköpnöm. Így végül ezt éppúgy elvesztettem, mint a harmadikat.” Erre mondja a kiváló pszichológus, a flowelmélet atyja, Csíkszentmihályi Mihály, hogy

amikor magával ragad minket a munkánk gyönyörűsége, a kíváncsiság, a küzdelem, az előrehaladás a rengeteg akadályon át, akkor nemcsak belefeledkezünk a pillanatba, hanem átmenetileg lemondunk az „én” védelméről is.

„Vajon nem ezt teszi a kis Charles, amikor a büdös bogarat a szájába veszi?”

A „Nagy Alkohol-Tabu” fejezetről szóló részben a szerző fölteszi a kérdést: hogyan lehet kultúránkban szent, nemes, szinte misztikus ital a bor, alkohol, miközben a hétköznapi valóságban a legkártékonyabb, legpusztítóbb, emberi tragédiák sorát hozó és újratermelő jelenség az ivás? Hogyan lehetséges, hogy miközben az alkohol társadalmilag is stigmatizál, a koccintás és a kortyintás menőnek számít nemcsak a kamaszok, de a média, a kommunikáció világában is? Hogyan lehet az, hogy a bor és a mámor még a szakrális világunkat is átjárja, a leglelkibb, leginkább spirituális, legbensőbb szellemi szféránkban is ott van? Az irodalmár szerző emlékeztet rá: Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvébe foglalt egy 13–14. században íródott himnuszt, amelyet még ma is sok helyen elmondanak a hívek a szentmise végén. Ennek szóhasználata a katarzist hozza összefüggésbe az ittassággal. „Így aztán mi magunk is megérthetjük, hogy

ami szent és magasztos a kultúránkban, az nem maga az ivás, hanem a katarzis.”

Freund Tamás, az MTA elnöke mondta egy interjúban: mindennapos katarzisra szükségünk van. „S talán amikor ebből hiány van az életünkben, akkor értékelődik fel a bor és a mámor, amellyel pótolni akarjuk a valódi ihletettséget” – írja Valaczka András. Fölteszi a kérdést: „Mi lehet a cél? Hogy ne essünk kétségbe egy kamaszbuli határátlépéseitől. S hogy örüljünk, ha a katarzist másban is át tudja élni a kamasz, mint pusztán az alkoholban. Persze mi magunkra ugyanúgy igaz ez a jókívánság.”

Az „Ördögi Sugallatról” szóló elmélkedésében a szerző figyelmeztet: nemcsak minket, felnőtteket képes befolyásolni és rosszra vezetni, hanem az úgynevezett ártatlan gyermekeket is, a lehető legkisebb kortól kezdve. Mert amint Márai mondotta, „kicsinek az ördög is aranyos”, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne hajlama a gonoszságra, csakúgy, mint nekünk. Ám az írók, akik túllátnak a felszínen, felmutatják ezeket az ördögi cselvetéseket, mint például Dosztojevszkij. A Karamazov testvérekben Iljusecskának hívják a kisfiút, akit iskolatársai kiközösítenek, kínoznak, s gonoszságukat arra vezetik vissza, hogy az apja kibírhatatlanul nevetséges, szánalmas. Érezzük azonban, hogy valami több is kell még, amitől az ok az ő szemükben okká válik, elégségeshez ahhoz, hogy meginduljanak a gonoszság útján, „s azután megérezve a vér ízét, mint a falka, nekivaduljanak úgy istenigazában”. Ám ez esetben mintha kívülről jönne a jóság is. Mert egy olyan fiú veszi védelmébe Iljusecskát, Kolja Kraszotkin, aki pedig maga is basáskodó és erőszakos, sőt még veszélyesebb is a többieknél, mert belülről fakadó, másokat leuraló karizmája van. Valaczka András rámutat: a politikai szörnyetegek, az igazán nagy hatalmú, tömegpszichózisra is képes vezetők fajtájából való ez a Kolja. Mégis, amikor látja, hogy a gyenge fiút a silány ruhája miatt is megalázzák, így idézi fel a történteket Aljosa Karamazovnak: „No, ezt én már nem szeretem, rögtön a pártját fogtam, és betyárul elbántam velük. Mert én ütöm-verem őket, ők meg istenítenek engem, maga tudja ezt, Karamazov?”

Valaczka András fölteszi a kérdést: „De miért nem szereti? Mi lobbantja fel benne az igazságtalanság elleni tiltakozás lángját? Miközben ugyanilyen igazságtalan »uralkodó« maga is? Nem tudjuk. Maga sem tudja.” Valaczka András szerint a Posztmodern Szülőnek arra is gondolnia kell: „Hogy ezerféle gonoszság lehet már a gyermeke kontóján, hiába tizenhét éves csupán. Vagy tizenkettő. Vagy nyolc.” A „Nagy Gyermekkori Trauma olyan trauma is lehet, amely önvádból, bűntudatból, a soha jóvá nem tehető cselekedet önmarcangoló fájdalmából ered. Ahol nem valaki más okoz bennünk sebet, hanem mi magunk. Mert ez súlyosabb, maradandóbb és fájdalmasabb, mint ami kintről jön, mert ez bennünk van, ennek elkövetői mi magunk vagyunk, és ez velünk marad akár életünk végéig is…”.

„Merre tehát, hogy alkalmasabbá tegyük kamaszainkat a majdani felnőtté válásra? – teszi fel a kérdést Valaczka András. –

Nevessünk velük. Áruljuk el, hogy sokszor mi is félünk. Legyen minél több szép emlékük, amelybe kapaszkodhatnak.

Készítsük fel őket, hogy az ember a jövőről is tud képet alkotni… S amikor ösztökéljük őket, nem árt tudnunk, melyikük miféle is, milyen fából van faragva. Ami hajlik, azt hajlítsuk. Ami törne, azt ne feszegessük.”

Valaczka András: Kamaszkatasztrófa – Túlélési ötletek posztmodern szülőknek Magyar Kurír, 2025.

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír