Vállaljuk a szembenézést és valós megoldásokat keresünk – A szerzetesi iroda a gyermekbántalmazásról

– A Ferenc pápa által képviselt érzékeny, őszinte és világos szemléletnek köszönhetően a gyermekvédelem témája jelen van az Egyházban. Miért érezte fontosnak a szerzetesi iroda, hogy felvállalja ezt az ügyet?

Rudan Mária, az MSZKI gyermekvédelmi tanácsadója: Nagy az érdeklődés a téma iránt és emellett nagy a bizonytalanság is.  Komoly felelősségünk van a szerzetesi intézményekben élő és tanuló gyermekek iránt. Szeretnénk egy közösen kialakított koncepció mentén, érzékenyen és megfelelő szakmai felkészültséggel tenni azért, hogy biztonságos közösségekben legyünk jelen a mindennapokban. Gazdag az a tevékenység, amit a szerzetesek a különböző intézményekben végeznek. Ez védőháló lehet a gyermekek számára, és minta azoknak, akik fontosnak tartják, hogy odafigyeljenek a gyermekek és a sérülékeny felnőttek szükségleteire. A szerzetesi körben megvalósuló jó gyakorlatok befogadására sokan nyitottak, figyelik, hogyan és milyen értékek mentén tevékenykedünk. Hitelességet az ad, ha a problémákkal és az erősségekkel is szembe tudunk nézni. Egy hosszú út elején járunk. Már megtettünk néhány lépést, ilyen volt a tavaly Budapesten tartott Gyermekeink védelmében című konferencia, ahol a meglévő jó gyakorlatokat tekintettük át, valamint a nagy jelentőségű A csendtől a szóig című pannonhalmi szimpózium, ahol egyházi és világi szakemberek gondolkodtak együtt gyermekjogi kérdésekről.

Kiss Didák OFM, az MSZKI irodavezetője: Egyre inkább felismerjük, milyen sok szinten szövi át a gyermekbántalmazás a közösségeinket és az intézményeinket, hányféleképpen érinti a mindennapjainkat. A helyzet nem egyszerű, és néhol különösen súlyos, ezért tudjuk, hogy sok a tennivalónk ezen a téren. Benső igényünk, hogy az Egyház tanítása és a tapasztalataink alapján válaszokat fogalmazzunk meg alapvető kérdésekre: Mit jelent, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve? Megadjuk-e a tiszteletet azoknak az embereknek, akik hozzánk jönnek? Érzékenyek vagyunk-e a másik hiányaira? Emellett a társadalom részéről nagy az elvárás, hogy az Egyház feltárja az elkövetett visszaéléseket. Jogos igény, hogy szembenézzünk a hibákkal, és rendezzük a múltat, bocsánatot kérjünk. De ennél többre, másra van szükség.

– Az elmúlt évben Magyarországon is számos kezdeményezés indult el ezen a téren. Hogyan kapcsolódik ezekhez a szerzetesi iroda tevékenysége?

K. D.: A világon sokfelé és hazánkban is több szerzetesrend meghatározó lépéseket tett a gyermekek nagyobb biztonsága érdekében. A mi munkánk is ezeknek a kezdeményezéseknek a sorába illeszkedik. Tudjuk, hosszú az út, amelynek ma még az elején tartunk. A magyarországi szerzetesrendek elöljáróinak elnöksége elindította az együtt gondolkodást és az együttműködést a MSZKI keretein belül. Azt vizsgáljuk, hogyan tudunk az emberi méltóság fogalmához tartozó kérdések alapján fellépni a gyermekvédelem ügyében. Szeretnénk minél tágabban tekinteni az emberi méltóság és kiemelten a gyermekbántalmazás ügyére. Feladatunknak tartjuk, hogy ráirányítsuk a szerzetesek és a velük kapcsolatban álló emberek figyelmét erre a problémára.

R. M.: Az iroda kezdeményezésével tavasszal kezdődött a tevékenységünk első szakasza, a stratégiai tervezés. Ennek a folyamatnak az a célja, hogy közösen gondolkodva meghatározzuk, hová szeretnénk eljutni 2025-re, milyen lépéseket látunk szükségesnek és sürgetőnek.

A stratégiai terv elkészítésében szerzetesek és szakemberek dolgoznak együtt, öt munkacsoportba szerveződve. A szemléletformálással és a képzéssel, illetve a pszichológiával és a lelkigondozással foglalkozó munkacsoport mellett gyermekvédelmi és jogi munkacsoport is alakult, és létrejött a kommunikációs munkacsoport is, hiszen a téma megjelenítése a társadalom felé rendkívül fontos. Hamarosan elérhető lesz az iroda által létrehozott bejelentő oldal, ahol nemcsak a gyermekbántalmazással összefüggő esetek jelentésére lesz lehetőség, hanem ezek kezelésére is. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a múlt hibáival való szembenézés mellett előre tekintsünk, és mindent megteszünk azért, hogy a gyermekeket korábban ért bántalmazások a jövőben ne fordulhassanak elő. Keressük azokat a pontokat, amelyeket megerősítve egyre biztonságosabb közösségekké válhatunk, figyelve a személyes határokra az intézményekben és a személyes kapcsolatokban is.

– Hangsúlyozzák a szemléletformálás jelentőségét.

K. D.: Meg kell tanulnunk érzékenyebben viszonyulni a világhoz. Ez a szemlélet új dolgokra nyitja fel a szemünket. Például arra, hogy minden helyzetben odaálljunk azok mellé, akiknek nincs hatalmuk, akik életkorukból vagy lelki helyzetükből fakadóan alárendeltek. A legfontosabb a megelőzés. A gyermekvédelem ügye ma ott tart, hogy szinte csak követjük az eseményeket. A cél az, hogy megfogalmazzuk az értékeinket, kiálljunk ezek mellett, és ezek mentén haladjunk előre. Mindazonáltal nem elégedhetünk meg azzal, hogy kiemeljük a rendszerből, aki valamit elkövetett. Az egész közeget kell segítenünk, hogy bántalmazás ne fordulhasson elő. Ám csak akkor tudunk gyógyulást elérni, ha megértjük, hogyan alakult ki az adott helyzet.

R. M.: A figyelmesség kultúráját kell fejlesztenünk magunkban. Nem állhatunk tétlenül nézve, hogyan jutnak el a dolgok odáig, míg megtörténik a fiatal végzetes megsebzése, hanem oda kell figyelnünk egymásra, meg kell tudnunk fogalmazni, ha valami nincs rendben, és tudnunk kell megálljt mondani. Mindannyian tehetünk valamit, nem várhatjuk, hogy majd valaki más kívülről megoldja a gondokat. Az Egyház világos irányelveket ad, de ezek alapján mindenkinek át kell gondolnia, mi az, amit ő maga tenni tud. Mindenki tehet valamit. Például szűrőprogramot telepíthetünk az online tér jelentette veszélyek kivédésére. Táborszervezéskor külön figyelmet kell fordítani arra, hogy mindig legyen elérhető női és férfi vezető, akihez a gyerekek fordulhatnak. Az intézményvezetők fejleszthetik a belső gyermekvédelmi eljárásrendet. Mindenki tehet valamit. Akinek nagyobb a hatásköre, annak természetesen nagyobb a felelőssége is.

– Hogyan látják a gyermekvédelemben a média szerepét?

K. D.: Fontosnak tartom, hogy a média közvetítse a nyitottságunkat, és világossá váljon, hogy nem eltussolni akarunk problémákat, hanem szeretnénk szembenézni ezekkel, és valós megoldásokat találni. A média érzelmeket, indulatokat kiváltó módon mutat be eseteket, rögtön ítél, de még ez sem elég neki. Csupán a jéghegy csúcsát látjuk, amikor elérkezünk annak az embernek a számítógépéhez, amelyen kiskorúak fotói találhatók. A médiának azt is láttatnia kell, hogyan kerülnek oda azok a képek, milyen bűnszervezet, hálózat áll mögötte. Ennek a tevékenységnek a felderítése és működésképtelenné tétele jelentené a valódi továbblépést.

R. M.: A sajtó teszi a dolgát. Azokra az ügyekre ugrik rá, amelyekkel kapcsolatban szenzációra számíthat. Nem tehetünk úgy, mintha nem történtek volna meg ezek a nagyon fájdalmas esetek. De meg kell teremteni a párbeszéd tereit, mert beszélnünk kell ezekről a dolgokról. Ám úgy gondolom, nem csak sajtóban. Egy-egy eset azért szól akkorát, mert különben csend van a gyermekvédelemmel kapcsolatban. Ha megfelelő helyeken őszinte, higgadt, nyitott párbeszédet tudunk folytatni, akkor reálisabban mérhetjük fel, hol az igazi probléma. Ami eléri a sajtó ingerküszöbét, amögött súlyos problémahalmaz van, amiről beszélni kell. De nem feltétlenül a nyilvánosság előtt. Ám ez nem jelenti azt, hogy a nyilvánosságnak ne lenne fontos szerepe ezen a téren.

– Hangsúlyozzák minden érintett felelősségét. Mit tehet a szülő az online bántalmazás elkerülése érdekében?

R. M.: Alapvető, hogy a szülő ne töltsön fel képeket a gyerekeiről a világhálóra. Amit feltölt, az fenn is marad, tovább él a világhálón, és bárki használhatja akár nemtelen célokra is. A szülőnek tudnia kell, hogy a gyerek feje fölött cselekszik. A gyermek bele sem szólhat, hogy szeretné-e a kiskori képeit idegenek számára elérhetővé tenni az interneten. A szülő feladata az is, hogy ne hagyja egyedül a gyermeket az internet világában.  A számítógép ne legyen külön szobában, ahol a gyerek egyedül maradhat az online térben szerzett tapasztalataival. Az autópálya mellett sem tesszük ki a gyereket, hogy tanuljon meg egyedül közlekedni. A szülő jelenlétére nem csak térben van szükség, hanem érzelmileg is. Miközben játszunk a gyermekünkkel, odafigyelünk arra, hogyan működik ez a világ, mi érdekli őt, mi szólítja meg, és vajon a hasznára van-e, ami felkeltette az érdeklődését. A teljes tiltás nem vezet eredményre. A szülő tegyen fel kérdéseket a gyereknek, próbálja megérteni, mit él át online játék közben. Üljön mellé, játsszon végig vele néhány pályát, érezzen rá arra, hogy mi köti őt órákra a számítógéphez. Osztozzanak az élményekben! Így, ha valami rossz éri vagy megijeszti a gyereket, könnyebben fordul a szülőhöz, és nem az interneten keres 11 évesnek álcázott negyvenes férfiakat a beszélgetéshez. Érdemes nyíltan szóba hozni a veszélyeket is. Nem kell ijesztgetni a gyerekeket, de az óvatosság nem árt. A felnőtt felelőssége az is, hogy tartsa be a közösen kialakított szabályokból a rá vonatkozókat. Legyen elérhető. Különben hogyan várhat el bármit a gyerektől, akinek sokat jelent, élete meghatározó része az online világ?

K. D.: Jók a családon belül felállított szabályok. Például az, hogy étkezés közben nincs netezés, mert az offline kapcsolatok és élmények sokkal fontosabbak. Az internethasználat mindig nyitott ajtó mellett történjen, például az idősebb testvérek szeme előtt, akik rászólhatnak a kisebbre, ha nem neki való oldalra téved. Itt is kell az átláthatóság. Ám nemegyszer a szülőkre is jellemző az online függőség. Ha tudatosan viszonyulnak ehhez a kérdéshez, akkor csökken a rászokás veszélye. Tudni kell, hogy a függőség folyamat, amelyhez sok apró lépés vezet el. Állandóan ott kell lennie bennünk a kérdésnek: hogyan kísérem szülőként a gyermekemet? Figyelek a fejlődésére? A szülőket is képezni kell.  A tudatosság hiánya sok probléma forrása.  Jó példa erre, hogy a szülőknek csak nagyon kis része veszi igénybe a molesztáló tartalmakat kivédő szűrőket, amelyeket az internetszolgáltatók számára törvény ír elő. Vannak jó és hasznos kezdeményezések, amikkel nem élünk.

– Mi a következő lépés az MSZKI által elindított kezdeményezésben?

R. M.:  Őszre várhatóan elkészül a stratégiai terv a közösen kialakított tevékenységi javaslatokkal, és hamarosan elindul a bejelentő oldalunk. Fontos, hogy nyugodtan, a közös döntések alapján és átláthatóan működtetett eljárásrend mentén tudjunk fellépni. Emellett keressük az együttműködési lehetőségeket a szerzetesrendekkel. Szeretnénk segítséget nyújtani nekik, hogy továbbléphessenek a gyermekvédelem területén. A rendek helyzete más és más ebben a kérdésben. Az eltérő múltbéli tapasztalatok, a tevékenységekből fakadó kockázatok miatt sokféle állapottal találkozunk. Igyekszünk mindenkit egy lépéssel előrébb segíteni. Fontos, hogy részt vegyünk a szakmai párbeszédben, szakemberekkel együtt gondolkodjunk, és segítsük a higgadt párbeszédet ebben a témában.

– Felmérések szerint ma 25 gyermekbántalmazási esetből mindössze egyet jelentenek be. Ennek fényében különösen fontos szerepet tölthet be a hamarosan induló bejelentő oldal. 

K. D.: Az a célunk, hogy ne csak a múltra fókuszáljunk. Természetesen a múltbeli esetekkel kapcsolatban is fontos az érzékenyítés és az áldozatok segítése. De szeretnénk, hogy a jelenhez minél közelebbi esetekkel jelentkezzenek emberek, ettől válik élővé a kezdeményezés. A gyerekeket kell meghallanunk és bevonnunk a folyamatokba. Éreztetnünk kell velük, mennyire fontosak számunkra, milyen lényegesnek tartjuk, hogy együtt gondolkodjunk velük erről a témáról. Feltehetjük magunknak a kérdést: vagyunk-e olyan kapcsolatban velük, hogy megnyíljanak nekünk? Látjuk-e az igényeiket, értjük-e az új gondolkodásmódjukat? Számunkra is újfajta tanulási folyamatot jelent ez.

R. M.: A gyerekek érzékenyek, felismerik, ha valaki a javukat akarja szolgálni, és szívesen bekapcsolódnak az ilyen kezdeményezésekbe. Nem biztos, hogy azt mondják majd, amire számítottunk, de éppen erről szól a nyitottság. Ha szükséges, meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat. Általában anélkül avatkozunk be a gyerekek életébe, hogy előzetesen felmérnénk, milyen hatással lesz ez rájuk rövid és hosszú távon. A nézőpontot kell tehát megváltoztatnunk.

– Mivel segítünk nekik a leginkább? 

R. M.: Egy kisgyereknek már az is nehézséget okoz, hogy felismerje, ha túlléptek egy határt a vele való bánásmód tekintetében. Az még nehezebb számára, hogy ezt szavakba is öntse. A gyerekeket arra tanítjuk, hogy felismerjék az érzéseiket. Tanítjuk őket nemet mondani, és szóvá tenni, ha valami kellemetlen számukra. Arra bátorítjuk őket, hogy kimondhatják, ha nem érzik jól magukat egy helyzetben. Fontos, hogy tudják, kiléphetnek belőle, és eljuttathatják a panaszukat azokhoz, akik meghallgatják őket és foglalkoznak velük. A felnőtteknek pedig azt tanítjuk, hogy ők viselik a felelősséget. Figyeljenek a határtartásra, és gondoljanak arra, hogy ne legyenek támadhatóak. Ha valaki hozzájuk fordul a panaszával, azt teljes nyitottsággal fogadják, és az áldozatnak kijáró kellő tisztelettel kezeljék. Vegyék komolyan a nehéz helyzetben lévők észrevételeit. A folyamat tehát mindkét oldalról érzékenységet feltételez.

K. D.: Figyelünk azokra is, akiket esetleg jogtalanul vádolhatnak, nehogy átessünk a ló másik oldalára. Ennek is megvan a reális veszélye. Azzal tudjuk védeni az ártatlan embereket, ha megtanítjuk őket arra, miként viselkedjenek átláthatóan, olyan kapcsolatokat kialakítva, amelyekben mindkét fél visszautasíthatja a közeledést, ha az kínosan érinti. Olyan közösségeket szeretnénk formálni, ahol minden érintett biztonságban érezheti magát. Átláthatóság és érzékenység, szakmaiság és bizalom – ezek a munkánk kulcsszavai.

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 2-i számában jelent meg.